7 rész - Vetélytársak

* Adam szemszöge  *

• Azt hiszem, ennél rosszabb éjszakám még sohasem volt. - panaszkodtam édesanyámnak a telefonban. - A vonatunk hét órakor indul, tíz órára ott leszünk! - ígértem meg neki, majd elköszöntem tőle, és letettem a telefont. - Akkor kezdjük meg a napot! - nagy levegő, és indulhatott a készülődés.

Miután két bögre kávét elfogyasztottam, elég erősnek éreztem magamat ahhoz, hogy lefürödjek, és kiinduljak a vasútállomásra. Szerettem volna elsőként odaérni, amúgy is akad ott pár ismerősöm, akik elszórakoztatnak a vonat indulásáig. 

• Kocsikulcs, kocsikulcs ... hol vagy? - idegeskedtem, és össze-vissza futkostam a lakásban. - Istenem, merre.. itt van, itt van! - örvendeztem, és már siettem is ki a lakásból. Ahogy bepattantam a kocsimba, rögtön megcsapott Maria illata. Ismét elkapott a bűntudat és a rosszullét, amit próbáltam kedvenc zenéimmel csillapítani. Szerencsére a vasútállomás nem volt messze a házamtól, tehát hiába voltam késésben, tíz perc elég volt ahhoz, hogy eljussak a megadott helyre. - Te mit.. basszus! - tapostam bele a fékbe, mikor egy puccos kocsi behajtott elém. Miután vettem egy nagy levegőt, beindítottam a lefulladt kocsimat, és beparkoltam a vasútállomáshoz. - Jó reggelt! - fordultam a legelső szabad pénztárhoz. - Ma reggel hét órára foglaltam hét ember részére jegyet ..
• Adam Lambert néven? - kutakodott a nő a jegyzeteiben.
• Igen. - helyeseltem. - Hat diák, egy felnőtt. - tettem hozzá, majd meg is kaptam a nyilatkozatot. - Köszönöm! 

* Peter szemszöge *

• Tudod, én sohasem voltam társasági lény, ezért az osztályban is inkább csendesebb vagyok, így nem kerülök bajba. - hadarta el Christina a szavakat. - Te pedig mindig a nagymenők közé tartoztál, ezért inkább próbáltalak kerülni, puszta elővigyázatosságból. - pironkodott a lány. 
• Sosem tartoztam a rossz fiúk közé. - csaltam mosolyt az arcomra. - Nem mutatom ki, ha valami bánt... illetve, semmit sem mutatok ki, hiszen nem teregetem ki a suliban az életemet. Nem szeretem annyira az ott lévő embereket, hogy bármi fontos dolgot megosszak velük.
• Nem úgy, mint egyesek... - köhécselt a lány, majd egyszerre nevettünk fel.

Habár már háromnegyed hét javában elmúlt, Christina sem törődött az idővel, bátran mesélt magáról, szinte úgy beszélt nekem, mintha már ezer éve barátok lennénk. Ugyan eddig is tudtam, hogy kedves lány, most mégis egy teljesen új oldalát mutatta meg nekem, amit talán az iskolában még senki sem látott. 

• Végre megjöttek. - fordult el Jennifer Adam felé, ahogy beléptünk az állomásra.
• Már ennyi az idő.. - pillantottam az órára, ami szerint volt még öt-hat percünk a vonat indulásáig. 
• Örülök, hogy ideértetek - lelkendezett Adam - üljünk fel a vonatra. 
• Jaj, Peti, de jó, hogy itt vagy! - Sasha szinte a nyakamba ugrott, két puszit nyomott az arcomra, és rögtön elrabolt Christina mellől. - Te nem vagy álmos? Én rögtön bealszom. - ásítozott nagyokat a lány, miután felültünk a vonatra. Adam pont velem szembe ült le, míg Sasha és Christina a két oldalamon volt, Jennifer pedig Adam mellé huppant, a két legjobb barátnő pedig egy külön helyre ültek. 
• Ha Jennifer nem lenne itt, még a társaság is jó lenne. - súgtam Sashának, míg az említett lány nem figyelt.   
• Peter! - szólt rám Adam halvány mosollyal az arcán.
• Vetélytársak. - kuncogott Sasha. - Elküldjük innen? - bökött oldalba a lány.
• Csak finoman. - haraptam meg a számat, hogy elkerüljem a nevetést. 
• Elhoztad a rajzaidat, Peti? - lelkendezett Sasha, Jennifernek pedig majd kiestek a szemei a helyéről. - Mutasd meg! - könyörgött a lány, mire elővettem az összes rajzomat, amit elhoztam. 
• Ez gyönyörű. - ámult Christina. - Basszus, ha én tudnék így rajzolni.
• Jen, nem ülsz át? - állt mellénk a másik ülésről jött lány, majd Jennifer szinte felugrott, elköszönt tőlünk, és követte a lányt.
• Ez könnyű volt. - morfondírozott Adam egy apró mosollyal az arcán. - Mióta vagytok ennyire rosszban? 
• Amióta megtudta, hogy én is jövök veletek. - vontam fel a szemöldököm.
• Talán tudja, hogy jobb vagy nála. - jelentette ki bátran Adam, mire oldalról láttam, hogy Sasha mosolyogva néz rám.
• Hát.. kinek ez, kinek az. - vontam vállat.
• Hát, ha már a többségnek is a te rajzod tetszik, az már egyértelmű. - bökött oldalba Sasha, majd átölelt, és a nyakamhoz bújt. 
• Mennyi idő alatt érünk oda? - tértem ki a rajzolást illetően.
• Másfél óra.
• Addig simán tudsz aludni. - fordultam Sashához, aki a mondatom után kényelembe helyezte magát, zenét kapcsolt a fülhallgatón keresztül, és lehunyta barna szemeit. 

Fél óra múlva Sasha már mély álomba szenderült, Christina pedig behunyt szemmel hallgatta a nyugtató zenéjét. Én még zene mellett is unatkoztam, a szervezetem cigiért kiáltott, mikor hirtelen megállt a vonat, és bemondta egy hang, hogy egy baleset miatt negyed óráig kénytelenek vagyunk várni. 

• Szóval ki lehet menni cigizni? - néztem Adamre, aki épp annyira meglepődött a dolgon, mint én.
• A peronon tilos dohányozni. - vonta fel a szemöldökét a férfi.
• Adam, kimehetünk venni valami üdítőt? - toppant be Tamara váratlanul, Jennifer pedig szorosan mögötte állt, miközben méregetett.
• Valami baj van? - zökkentettem ki Jennifert., aki ijedtében csak a fejét rázta meg hirtelen. - Amíg a lányok kiugranak üdítőért én kiugrok velük egy cigire. - jelentettem ki. Halványan Jenniferre pillantottam, akinek látszólag nem tetszett a dolog.
• Akkor amíg Jen kimegy a boltba, mi cigizünk egyet. - kotorászta elő Tamara az öngyújtóját. 
• Adam, tudod merre van itt bolt? - húzta a száját Jennifer.
• Jenni, én nem akarom itt hagyni a cuccainkat, kérdezz meg egy járókelőt, biztosan segít majd. - tért ki a feladat elől a tanár, én pedig kénytelen voltam villámgyorsan leszállni a vonatról, hiszen egyiket sem akartam megbántani azzal, hogy az arcukba röhögök. 

Miután nehezen ugyan, de kikerültünk a vasútállomásról, Jennifernek volt pár perce, hogy beugorjon egy kisebb üzletbe, ahol rögtön kiszolgálták. Tamarával meg sem szólaltunk a kettesben töltött idő alatt, gondolom mindkettőnk fejében Jennifer szánalmas próbálkozása járt. Valahogy nem sikerült türtőztetnem magam, néha akaratlanul ugyan, de muszáj volt beszólnom a lány egy-egy baromságára. 

• Na mi a fasz.. Jen, te megint itt vagy? - ült fel álmosan Sasha a székében. - Úristen, de elzsibbadtam. Miért állunk? 
• Valami baleset volt.. de már a késés első feléről lemaradtál, lassan indulunk. - nevetgélt Adam.
• Igen, mindig mondják, milyen jó alvókám van. - dicsekedett nevetve a lány. - Hát, keltsetek fel, ha odaértünk. - vont vállat, és belefeküdt az ölembe. - Az előbb tök kényelmes volt. - hunyorított.
• Csak nyugodtan. - simítottam meg a haját, aminek pár tincse a lány arcában kötött ki. Ahogy elindult a vonat, éreztem, hogy lassan csukódnak a szemeim, de nem tudtam semmi kényelmes pózban feküdni úgy, hogy Sasha közben a lábaimon szunyókált. - Basszus. - helyezkedtem folyamatosan. 

***

• Mennyit sétálunk? - tettem át magamon a válltáskámat, miközben Adam mellett baktattam az úton.
• Talán negyed óra. - morfondírozott a tanár. Unottan lépkedett lassú sebességgel, úgy tűnt, valamin nagyon gondolkodik. A hozzá beszélő tanulókra csak rámosolygott, de látszólag nem érdekelte a történetük. Mikor már kellőképpen sokat sétáltunk, Adam megtorpant, és széles mosoly ült a szájára. - Szia! - integetett a vele szembe siető barna hajú nőnek. 
• Sziasztok, Leila vagyok! - pislogott Adam mögött a nő, majd intett nekünk, mi pedig kórusban köszöntünk vissza. - Örülök, hogy eljöttetek! Biztosan te vagy Peter! - jött felém, hogy kezet fogjon velem. Adam szemei nagyra nyíltak, én pedig meglepve próbáltam mosolyt csalni az arcomra. - Láttam a rajzaidat, szépek! - dicsért meg a nő. 
• Köszönöm. - habogtam. 
• Gyertek csak, nézzétek, ott a tömeg. Mind a pályázatra várnak. - mutatott a túloldalra a nő, ahol tényleg hatalmas tömeg állt. Ahogy elindultunk, Sashával már elemeztük, hogy biztosan a többség is az iskolájával jött, néhány fiatalt láttunk csak a szülei mellett izgulni.
• Nem értem, miért paráznak ennyire. - lazított Sasha, mire Leila visszanézett rá valami eszméletlen meglepő tekintettel.
• Ez egy éves pályázat - kezdett bele a mondatába Leila, és Sasha mellé sétált. - Ide csak a rendkívüli tehetséggel megáldott embereket hívjak, és ha ezer ember közül nyer valaki, az azért nem semmi dolog.
• Szólni akartam, hogy anyunak szinte fontosabb a verseny, mint másnak. - súgta Adam, miközben előre fordult.
• Ő az anyukád? - siettem utána. Visszafordult, és hatalmas mosoly jelent meg az arcán, majd bólintott. - Komolyan? Jézusom, hát, nem gondoltam volna. - dadogtam össze-vissza.
• Gyönyörű az anyukád! - vágott közbe Jennifer. 

* Adam szemszöge *

• Hogy-hogy elhoztad a fiút? - sugdolózott édesanyám, amikor leültünk egy kávézóba, hogy kieresszük a gőzt. A tanulók pár asztallal arrébb ültek, látszólag tökéletes hangulatban.
• Anyu, én mondtam, hogy szeretném őt elhozni. Tehetséges. 
• De Jennifer tehetségesebb. - ráncolta a homlokát.
• Nem érdekel. - vontam vállat, és beleszürcsöltem az üdítőmbe. Nem akartam szóváltásba keveredni édesanyámmal, így is elég rossz volt a hangulatom, folyamatosan Maria járt az eszembe. - Ideje lesz indulni. - nyeltem le az utolsó kortyot, majd felálltunk, és a nevetgélő tanulók felé vettük az irányt. - Gyertek! - szóltam közbe, mire rögtön felpattantak. 
• Ki kivel menjen? - morfondírozott a nő.
• Én megyek Adammel. - állt mellém rögtön Jennifer.
• Rendben.. - próbálta türtőztetni édesanyám a mosolyát, s rájöttem, mindketten ugyanúgy viselkedünk ilyenkor. - Szerintem akkor vidd magaddal Petert, én úgyis már ismerem a helyet, elkísérem az összes lányt. - beleegyeztem, majd elindultunk megkeresni a rajzművészeti termet. 
• Jézus, mennyi ember. - míg Jennifer folyamatosan beszélt, Peter csak egy-egy szót ejtett el, de inkább hallgattam volna az ő prédikációját, mint a lány jajveszékelését. 
• Itt vagyunk. - kerültem ki egy idős hölgyet, hogy a rajzművészeti terem felé vigyem a két tanulót.
• Te is bejössz? - fordult felém Peti kétségbeesett tekintettel.
• Fogalmam sincs, - néztem körbe - hogy be lehet-e menni. Hát, sok sikert! - öleltem meg mindkettő tanulót. Jen szorosan átölelt, Peti pedig amolyan félősen, de mégis kellemes volt. - Menjetek! - néztem utoljára a terembe, majd elsétáltam onnan.

* Peter szemszöge *

Beléptünk a hatalmas terembe. A szívem eddig is majdnem kiugrott a helyéről, ám amikor Adam ölelése után beléptünk a művészeti terembe, szinte a rosszullét jött rám. Próbáltam Jennifert nem lerázni magamról, mégis csak az osztálytársam, ráadásul a verseny előtt még beszélgettünk is az osztálykirándulásokon, tehát bebizonyosodik, hogy féltékenységből utál ezen a napon.

• Nagyon sokan vannak. - ámult a lány, és láttam rajta, hogy remeg az egész teste.
• Félelmetes. - leheltem. - Azt hiszem, rosszul leszek. - morfondíroztam, és elindultam a terem másik oldalán levő asztalhoz. - Jelentkezzünk. - fordultam az asztalhoz, ahol három férfi és egy hölgy ült, akik szorgalmasan figyelték és beszélgettek az izgatott tanulókról. - Jó napot, két jelentkezési lapot kérnék. - nagy levegőt vettem, majd elkértem a lapot, félrevonultam és kitöltöttem. A kezem remegett, alig tudtam kitölteni a lapot, még magam is csodálkoztam, ha visszaolvasva megértettem az írásomat.
• Szerinted hogy lesz? Nagyon sokan vannak. - tanakodtunk Jenniferrel, miközben egy asztalnál könyökölve próbáltam a rosszullétemet csillapítani.
• Szerintem itt nem kell rajzolni nem? - nyeltem nagyokat. 

Leírhatatlan érzés volt. A teremben nyüzsgő emberek csak fokozták a hangulatot. Mindenhol izgatott emberek, akiket a társuk próbált nyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel. Az egész testem remegett, és kezdtem súlyosan nehéznek érezni a lábaimat, az egész testem néha elengedett, ilyenkor fogalmam sem volt, mit tegyek, később pedig teljesen elsötétült minden.

• Peter, jól vagy? - rázogatott egy erős férfi, ám én alig tudtam kinyitni a szememet, még az is nehézséget okozott, hogy egyenletesen vegyem a levegőt. - Peter! - paskolta meg az arcom. - Hozzatok vizet! - parancsolt valakinek. - Peter! - tűrte hátra a hajamat. Éreztem, hogy teljesen kivagyok száradva, nemsokára pedig az eddig ismeretlen végigsimította nedves kezét az arcomon. Erőt vettem magamon, s ahogy kinyitottam a szemem, Adamot találtam magammal szembe. - Peti! - mintha megnyugodott volna, kifújta a levegőt, és igyekezett segíteni, mikor a felüléssel próbálkoztam.
• Jézusom! - kaptam a fejemhez, mikor felültem. Rögtön megszédültem, de mielőtt visszadőltem volna a kevésbé kényelmes földre, Adam rám kiáltott.   
• Ne! - lehelte, és a kezembe nyomta az ásványvizes üveget. - Úgy csak rosszabb lesz. Mi történt, Peter? 
• Nem tudom.. - töröltem meg a homlokom a hideg kezemmel, ekkor éreztem, hogy szinte teljesen leizzadtam. - Talán a tömeg.. - ráncoltam a homlokom. - Meleg volt, és..
• Izgultál. - vágott közbe a férfi, Jennifer pedig gúnyosan mosolygott. - Ez természetes. 
• Csodálatos. - kortyoltam a vízbe. - Adam, hogy lesz ez az egész pályázat? 
• Pontosan nem tudom, hány képet kell leadnod az adataid alapján. A nemeket külön választják, és ha jól tudom, te a tizenöt-tizenhét éves kategóriába fogsz kerülni. Egy hónapon belül pedig telefonon értesítenek. 
• Tehát nem kell rajzolni? 
• Nem. - mosolygott a férfi.
• Peti gyere, most szólítanak majd minket. - loholt hozzám Jennifer, majd a mondat után indult is vissza.
• Jól vagy? - fogta meg a hátam a tanár, ahogy felálltam. Kedvesen bólintottam, majd rám mosolygott, és biccentett a fejével a pályázati teremre. 

***
Izgatottan és kissé türelmetlenül vártam, hogy végre rám kerüljön a sor. Jennifer már rég végzett, és biztos voltam benne, hogy az összes osztálytársam arra vár, hogy végre kilépjek a teremből. 

• Peter Konrad! - ordította a hölgy a hangosbemondóba a nevemet. Sietve odasétáltam hozzá, leraktam a lapjaimat, és figyeltem a reakciójukat.
• Szép rajzok. - mormogott a néger zsűri. 
• Köszönjük! Telefonon értesítjük. - bólintottam, halkan elköszöntem mindenkitől, majd az ajtóhoz siettem, amit kinyitva észrevettem, hogy bejött az érzésem, hiszen az összes osztálytársam ott állt, és vigyorogva közeledtek felém, mikor megpillantottak. 
• Azt hittem, sosem jutok ki. - sóhajtottam. Adam meghallva a hangomat felém sétált, magára hagyva Jennifert, aki nem közeledett felém.
• Jobban vagy? - érdeklődött.
• Azóta semmi bajom. - hunytam le a szemeimet, ő pedig bólintott, majd ránk parancsolt, hogy induljunk.
• Köszönöm, hogy eljöttetek! - búcsúzott el mindenkitől Leila, majd átölelte Adamet, egy anyai csókot nyomott a homlokára, és eltávozott. 
• Hát, akkor induljunk a vonatra. Később érünk haza, mint gondoltam. - mormogott az órájára nézve a tanár. 
• Netán programod volt? - viccelődött Jennifer, ám Adam csak furán pislogott rá, mire a háttérből Sashával egyszerre kezdtünk nevetni, és rögtön elfordultunk. 

A vonatra érve kaptam a fejemhez, hogy már amúgy is későre jár az idő, még két óra, mire hazaérkezünk. Fáradt voltam, álmos és ismét kezdtem szédülni. Volt még húsz percünk az indulásig, ezért Adammel és Jenniferrel beugrottunk egy boltba, és bevásároltunk pár édességet a hazafelé vezető útra. Nekem valahogy nem volt gyomrom megenni a chipseket, és a tábla csokikat, még Sasha házi pálinkájából sem mertem inni, hiszen a két óra elég ahhoz, hogy végig menjen az ital az emberen, és tisztességtelen módon távozzon belőle.

• Nem gondoltam volna, hogy ez elfogy. - nézett az üvegre Sasha, aminek az alján már alig volt valami. - Tény, hogy finom. - vont vállat, majd hozzám fordult. - Biztos nem kérsz?
• Nem, nem. - tiltakoztam. - Azt hiszem, kicsit aludnom kellene.
• Igen, az jót tenne. - nézett fel Adam az újságból, amit olvasgatott. Még több, mint egy volt óra az útból, ezért kényelmesen belesüppedtem a székembe, bedugtam a fülhallgatóm, és kellemes blues zenéket kezdtem hallgatni rajta, egészen addig, amíg el nem aludtam.

***

• Szia! - köszönt el apró puszikkal Sasha, mikor elénk hajtott az édesapja kocsival. 
• Ti, mivel vagytok? - fordult hozzánk Adam.
• Én gyalog. - kapott az alkalmon Jennifer. Christina tiltakozott, hogy Adam hazavigye, a két legjobb barátnő biciklivel jött, én pedig kérdezés nélkül a be lettem tuszkolva az autóba. - Hol laksz, Jennifer? - fordult a mellette ülő lányhoz.
• Pour Lane utcában. - válaszolt hatalmas mosollyal az arcán. A visszapillantó tükörből sandán rám nézett a férfi, mire mosolyogni kényszerültem, és ő sem bírta ki. Az út többi részében csendesen nézegettem a félig lehúzott ablakon. Amikor beértünk Jennifer utcájába, észrevettem, hogy ez az egyik leggazdagabb rész az ő terükön. Ezen a részen ez az utca a leggazdagabb, az itten gyerekek általában magántanulók, minden ház csillog-villog, a szülők külföldön dolgoznak, és senkinek nincs szép élete, csak a pénz hajtja őket. - Köszönöm. - szállt ki a lány. - Viszlát, Szia! - köszönt, majd becsapta a kocsi ajtót, mire megrezzentem. Adam kikanyarodott a házuk elől, majd egy ismeretlen ház elé fordult be.
• Ülj előre. - nézett a visszapillantón keresztül. Párat pislogtam, majd kiszálltam, és még mindig meglepett arccal szálltam be a férfi mellé. Ekkor éreztem meg az illatát. - Jobban vagy? - fordult felém érdeklődő tekintettel.
• Igen. Jól jött az ásványvíz. - csúszott ki a számom, majd azon pillanatban csaptam hirtelen a homlokomhoz. Adam halványan felnevetett, majd kikanyarodott az utcából. - Szerinted ... visszahívnak a versenyre? - fordultam felé. Hallani akartam a hangját, és ez volt a legjobb ötletem, amit felhozhatnék témának.
• Nekem nagyon tetszenek a rajzaid. - állt meg a piros lámpánál, és mélyen a szemembe nézett. - Esélyes vagy rá, de ahogy te is mondtad, mindenkinek más tetszik. 
• Anyukád nem szerette volna, ha megyek én is? 
• Igen. - sóhajtott, majd lehajtotta a fejét, és felém fordult mosolyogva. - Mivel ő évek óta jár ezekre a pályázatokra, úgy gondoltam, segíthet nekem. Fogalmam sem volt, kiket vigyek, de téged mindenképpen szerettelek volna. 
• Miért? 
• Mert tetszenek a rajzaid. - nevetett fel. 
• De Jenni..
• Jennifer is szépen rajzol. - vágott közbe. - Tudom, hogy jól tettem, hogy elhoztalak. - indította be az autót.
• Köszönöm. - suttogtam.
• Én köszönöm. Én is kiborultam volna a helyedbe akkor. - fordult be az utcánkba. Halkan sóhajtottam, hiszen szerettem volna még beszélgetni vele.
• Honnan tudod, hol lakom? - vontam fel a szemöldököm, mire széles mosolyra húzta a száját, de nem válaszolt.
• Vigyázz magadra. - állt meg a kocsival, és végig mérte a lakásunkat.
• Köszönöm. 
• Ha te is lemagázol, nem tudom, mit csinálok veled! - emelte fel a kezét, nevetve. - Jó éjszakát! 
• Neked is! - nyitottam ki az ajtót - Szia! - óvatosan becsuktam, majd a kapu felé baktattam, amikor meghallottam, hogy Adam elindult az autóval. Visszanéztem, majd intettünk egymásnak, és elviharzott a kocsival. Még mindig éreztem az illatát, a fülemben csengett a hangja. El is feledkeztem szinte a pályázatról, folyamatosan a férfi járt a fejemben.

* Adam szemszöge *

Mire hazaértem, teljesen lefáradtam és alig vártam, hogy ágyba kerüljek. A telefonomra nézve észre vettem, hogy üzenetem jött, méghozzá Mariától :  Ha haza értél, hívj fel.

Ledobtam a telefonomat az ágyra, levetkőztem, majd anyaszült meztelenül az ágyba feküdtem.

 - Holnap beszélünk! Sajnálom. - válaszoltam az üzenetre. Egész nap a nőn gondolkodtam, kizárólag akkor feledkeztem el róla, mikor Peterrel beszéltem. 

Hatalmasakat ásítozva takaróztam be, magam mellé tettem a telefonom, és igyekeztem hamar elaludni, hiszen holnap dolgozom. Ahogy lehunytam a szememet, pár pillanatkép pattant el előttem az elmúlt napokról, ezért szorosan összecsuktam a szemeim, hogy teljes sötétség legyen körülöttem. A hasamra fordulva bújtattam a kezeim a párnám alá, miközben a takaróm a derekamig ért, ami enyhítő hatással volt az egész testemre, hiszen még ilyenkor is kánikula volt. Keskenyre nyitottam a szemeim, majd meggyőződtem a tökéletes sötétségtől, és a kintről beszövődő ismeretlen hangot rásegítettek az elalvásomban.