8 rész - Hullámvölgy

*  Peter szemszöge  *

• Ezt nem teheted! 
• Az anyád vagyok, azt csinálod, amit mondok!
• Ez az egyetlen szenvedélyem, ezt is elveszitek tőlem. - normális esetben a szülő jót akar a gyermekének, nálunk ez ellenkező esetben lenne? 
• Peti, a tanulás rovására megy. Nézd meg, hány tantárgyból állsz bukásra! - dobta elém idegesen anyám az ellenőrzőmet.
• Nem fogok semmiből megbukni. - vontam vállat. 
• Igen, mert nem engedlek a rajzversenyre. 
• Anya, nem teheted.
• Megegyeztünk, Peti. Elengedtelek a versenyre, megkaptál mindent, ami kell hozzá, cserébe annyit kértem, tanulj. És erre mit látok? Történelem, német, épphogy nem állsz teljesen bukásra. Nem erről volt szó! 
• Anyu, kijavítom. - könyörögtem. Már nem ideges voltam, inkább féltem.
• Hány lehetőséget adtam már rá? Nem, Peti, ennyi. Betelt a pohár, vége. Holnap bemegyek az iskolába, és beszélek Simspsonnal. 
• Simpson nincsen.. - mormogtam gúnyosan, de tudtam, nem úszom meg.
• Akkor Adammel, úgyis ő kezdte el ez az egészet.
• Anya.
• Peti, nem! Kész, vita lezárva. - azzal kiment a konyhából, és egyenesen a szobájába viharzott. 

Szomorúan baktattam be a szobámba, és elővettem az elmúlt egy hónap alatt elkészített rajzaimat. Jobban megfigyelve őket észrevettem, hogy sok időt kellett rászánnom, és be kellett lássam, tényleg elpazaroltam az iskolai teendőimet. És mindezt azért, hogy Adamet a közelemben tudjam. Szinte még most is fülemben csengett, ahogy édesanyám megtiltja, hogy folytassam a pályázatot. Ezt azt jelenti, hogy Jennifer nyert, ezt pedig nem fogom hagyni!

•  Kimegyek Daisyhez! - kopogtattam be szüleim szobájába, ahol anyu előre merengve nézett a semmibe, apu pedig hangosan horkolt mellette.
• Peti, tudod, hogy nem akarok rosszat. - nézett rám gyenge tekintettel.
• Tudom. - vontam vállat - Majd jövök! - azzal becsaptam az ajtót, és kiszáguldoztam a házból.

Daisy ugyan messze lakott tőlem, az idegességem és a félelmem elég erős volt ahhoz, hogy csak úgy tudjak lecsillapodni, ha üvöltő zene mellett egyedül sétálok a semmibe. Az utcákon alig volt pár ember, az autók lassan gurultak végig a kátrányos úton, a sofőrök pedig hosszasan bámultak a sötétített ablakukon. Az idő kellemes volt, én mégis fáztam. Felvettem a szürke, hosszított pulcsimat, de még azt sem éreztem elég melegnek ahhoz, hogy ne remegjen a testem. 

• Peti! - kiáltott át Daisy az út túloldaláról, majd jelzett, hogy maradjak a helyemen. Amikor nem jött autó, habozás nélkül átfutott a zebrán, és szorosan hozzám bújt. - El kell mennünk, cigit venni. Anyunak is elfogyott, nekem is, totál káosz. - nyomta el az utolsó csikket. 
• Ez egy nagyon jó ötlet. 
• Mi a baj? - húzta a száját a lány, és megszorította a kezem.
• Anyuval összekaptunk.. - bámultam folyamatosan a járdaszegélyt, néha pillantottam csak a lányra, hogy figyel-e rám. - Holnap bemegy a suliba, és beszél Adammel.
• Mit beszél vele? - torpant meg a lány.
• Hogy nem enged a pályázatra. Daisy, három tantárgyból bukok, köztük biológiából is, amit Adam tanít. Annyira nem érdekelt a pályázaton kívül semmi... teljesen elfeledkeztem minden fontos dologról. - fogtam a fejemet, majd elhallgattam, mikor benyitottam egy élelmiszerboltba. 
• Két Dunhillt szeretnék ... és egy ... kék Multit! - mutogatott Daisy a polcra. - Köszönöm! - fizette ki az összeget, és már el is tűntünk a boltból.
• Kösz. -  adtam oda a cigaretta árát, majd rögtön ki is bontottam, és megkínálva Daisyt mindketten rágyújtottunk.
• De miért csinálja ezt anyukád? - gyújtott rá, majd átnyújtotta az öngyújtóját.
• Mert rosszul tanulok, és ha tovább folytatom a pályázatot, valószínű, hogy mindenből megbukok.
• Ugyan már Peti. A fiúk közül talán te vagy a legjobb tanuló. Tudsz te, ha akarsz. - ölelte át a derekam. 
• Nem, én is tudom, hogy ezt a kettőt nem tudom összeegyeztetni. - sóhajtottam - Nem tudom, valahogy most minden olyan nehéz..
• Történt olyan dolog, amiről tudnom kellene, de nem tudok? - ráncolta össze a homlokát a lány, majd mutogatással utasította, hogy üljünk le egy padra.
• Nem, semmi, én sem értem, mi történik... megint egy ilyen mélypont talán...
• Mit történt Adam és közted? Mit csináltatok? 
• Semmit. - vontam vállat - Hazavitt kocsival. Ennyi.
• Ez neked sem csak egy ennyi! Te is tudod, hogy odáig vagy érte... én biztosra tudom.
• Nem vagyok odáig érte. - ellenkeztem.
• Ha nem lennél belezúgva, nem fogadtad volna el a kérését, és most nem kellene azon izgulnod, hogy anyád nem enged a pályázatra. Peti, saját magadat csapod be. - igen, ez volt az igazság. Magamat akartam azzal becsapni, hogy tagadtam, szeretem Adamet.
• De ez nem.. belezúgtam, vagy szerelem... - ropogtattam az ujjamat, ez is az bizonyította, hogy ideges vagyok - Nem tudom.
• Lehet apakomplexusod van. 
• Nem, Adam bejön. Apu nem. - vágtam furcsa arcot, mire Daisy hangosan felnevetett.
• Végre mosolyogsz! - ölelt meg ismét - Nem szeretem, ha szomorú vagy! - az egyik legjobb dolog az volt a mai napban, ahogy Daisy átölelt. Szerettem a lányt, biztosra tudtam, hogyha nem lennék meleg, a barátnőm lenne. Olyan sok mindenen mentünk együtt keresztül, kezdve attól, hogy segített megfejteni a gondjaimat, és az ő segítségével tudtam ésszerűen gondolkodni, amikor elveszett voltam.
• Annyira szeretlek! - húztam magamhoz, és belecsókoltam a hajába.

* Adam szemszöge *

Este hét órára beszéltem meg Mariával, hogy találkozunk. Úgy döntöttem, amiért durván viselkedtem vele, kiengesztelésül elviszem egy csinos étterembe, hogy ott békében meg tudjuk beszélni a gondjainkat. Még midig kirázott a hideg és a rosszullét kerülgetett, ha arra gondoltam, hogy Maria terhes tőlem. Nem tudtam elképzelni, úgy, ahogy azt sem, hogy apa legyek. Az apasághoz még fiatalnak érzem magam, különben is, meleg vagyok, miről beszélünk? Maria nő, akivel jó játszadozni, de nem akarom letölteni a hátralevő életemet egy nővel.

• Helló! - nézett be Maria félénken az ajtón.
• Gyere csak! - pattantam fel, és ajtót nyitottam neki. - Gyönyörű vagy!
• Mivel fogalmam sem volt, hova készülünk, kiöltöztem.
• Jól tetted! - kaptam fel a kocsikulcsot, és már indultunk is az autóhoz. - Egy étterembe megyünk, ott nyugodtan tudjuk megbeszélni a dolgokat. - csaptam be az ajtót, majd elindítottam az autót.
• Adam, tudom, hogy az időzítésem nem volt a legjobb.
• Egyik időzítés sem lett volna jó. - mormogtam - Mit akarsz most tenni, Maria? - fékeztem be egy piros lámpánál. Az idő hamar eltelt, néma csend volt, látszólag Maria is ugyanolyan tehetetlen volt, mint én. Már az étterem bejáratánál tartottunk, még midig csendesen baktattunk egymás mellett, ami miatt csak nőtt a feszültség.
• Köszönöm! - adtuk az étlapot a pincérnek, majd a nő mélyen a szemembe nézett - Adam, te még sohasem gondoltál az apaságra? 
• De gondoltam.. de még fiatalnak érzem magam hozzá. - haboztam.
• És ahhoz közelebbi kapcsolatban kellene lennünk. - sóhajtott a lány, én pedig rábólintottam - Én sem akarok még anya lenni. Azt hiszem, el fogom vetetni, de akkor ismét hiányoznom kell az iskolából minimum egy hétig. - azon gondolkoztam, vajon miért nem rúgták még ki a nőt, ha ennyiszer szabadságra megy? Persze sajnáltam, de érthetetlen. Talán nem én vagyok az egyetlen, akivel játszadozik. 
• Rendben. Kifizetem a műtétet, meg mindent, amit kell. - vágtam rá, bár bevallom, fogalmam sem volt, miről beszélek. - Annyira rosszul érzem magam. 
• Nagyon sajnálom, hogy ez történt.
• Beszélnünk kellett volna, mielőtt cselekszünk. - mosolygott a nő - Sokat gondolkodtam az iskolán. Arra jutottam, hogy szeretnék ebből a városból elköltözni, és befejezni a tanítást.
• Maria, ezt csak azért mondod, mert mélyponton vagy. - fogtam meg a kezeit. - Nagyszerű tanár vagy, és különben is, feladnád a biztosat egy bizonytalanért? Ezt ne tedd. 
• Adam, ez nem megy nekem. A város, az emberek... hiszem, hogyha új környezetbe kerülök, mindent rendbe tudok hozni, és új lappal kezdhetek.
• Én is ugyanezt gondoltam. És itt vagyok, az életem tele van gonddal, egy perc nyugtom sincsen, de tudom, hogy előbb-utóbb minden rendben lesz, csak igazán akarni kell.
• Fogalmam sincs, mit tegyek. A héten még bemegyek a kórházba, és a bent töltött idő alatt eldöntöm, mit szeretnék.
• Egy ilyen dolog után ... az ember nem tud reálisan gondolkodni.
• Köszönöm ezt a csodás estét! - tolta el magától az üres tányért - Ez nagyon jól esett. 
• Sajnálom a múltkori esetet.. nem akartam, hogy a közelemben légy, ideges és mérges voltam, megijedtem. - az étteremben néma csend keletkezett, mi követtük ezt is. Intettem a pincérnek, aki rögtön hozzánk sietett, kifizettem a vacsorát, és egy üdítő elfogyasztása után kiléptünk az étteremből. -  Haza viszlek. - csuktam be a nő mögött az autó ajtaját. 
• Jaj, hagyjad, hazasétálok. Az még megy!
• Sötét van, és a levegő is lehűlt. - néztem mélyen a szemébe a nőnek, aki bólintással egyezett be a dologba.

***

Miután Mariával meghoztuk a döntést, miszerint nem tartja meg a gyereket, a rosszullétem és a félelmem is rögtön elmúlt. Örültem, hogy a nő ésszerűen gondolkodott, bár nem tartottam kizártnak, hogy azt kéri, neveljük fel a gyermeket. 

• Jó napot! - egy halk kopogást hallottam, mikor rögtön befejeztem az internetes napló bütykölését, és az ajtóhoz siettem - Jó napot! - mosolygott rám egy barna hajú, magas, karcsú, a negyvenes éveiben járó hölgy. - Adam Lambert? 
• Jó napot, jöjjön csak! - tessékeltem be az ajtón, és vártam, hogy bemutatkozzon - Miben segíthetek?
• Melinda Konrad vagyok, Peter édesanyja! 
• Valami baj történt? - a szívem nagyot dobbant.
• Erről a rajzpályázatról szeretnék beszélni.
• Peter nagyon lelkes a pályázatot illetően. Talán ő lelkesedik a legjobban a többiek közül. 
• Igen, örülök, hogy itt feltalálja magát, de a tanulását rettentően elhalasztotta.
• Igen, én is szomorúan nézegettem, hogy biológiából is lerontott. - pillantottam a laptop monitorjára.
• Nem szeretném, ha egy rajzpályázat miatt osztályt kellene ismételnie, viszont tisztában vagyok vele, mennyire szeretné folytatni.
• Beszélt már vele? 
• Nagyon összevesztünk. Valami megoldást tudna ajánlani, hogy össze tudja egyeztetni a két dolgot egyszerre? - a nő kétségbeesetten nézett rám, amikor eszembe jutott egy kevésbé jó ötlet.
• Talán, ha plusz órákra menne az iskolán kívül. Ez lehetséges? - húztam a számat, hiszen tisztában vagyok a tinédzserek felfogóképességével. - Tudom, neki ez most ciki lesz, de azt hiszem, ez lenne a legjobb megoldás.
• Biztosan nehezen fog beleegyezni. - tiltakozott a nő. 
• Más megoldást nem tudok ajánlani... viszont, azt sem szeretném, ha ez miatt eltiltaná Petert a pályázattól. Neki is borzasztóan nehéz, higgye el, hiszen most végre azt csinálhatja, amit szeret. 
• Én ezzel tisztában vagyok. De ez csak egy pályázat, ami ha nem sikerül, nem lesz belőle gond. De ha az iskolában megbukik, az neki is szégyen lesz.
• Én megértem önt teljes mértékben. Beszéljen Peterrel a plusz órákról. 
• Maria fogja neki tanítani az órákat?
• Nem tudom, hogy ebben az iskolában kik vállalnak plusz órákat, viszont Maria az elkövetkezendő két hétben nem lesz elérhető.
• Maga nem venné át? - a szemem rögtön kikerekedett, és hirtelen megszólalni sem tudtam. - Peti említette, hogy maga közvetlen, és a tanulók is jó véleménnyel vannak magáról. - mosolygott a nő kedvesen.
• Igen, ettől féltem. - nevettem fel kínosan. - Holnap bent leszek az iskolában, beszélek Peterrel.
• Elvállalja? - nem akartam válaszolni a kérdésére, még nekem is időbe telt, hogy elgondolkozzam, bevállaljam-e, hogy Peterrel legyek órákat kettesben. - Nézze, én ... én bármennyit fizetek! - húzta elő a pénztárcáját a retiküljéből. - Nagyon szeretném, ha a fiam boldog lenne, nem akarom elvenni tőle ezt a ...
• Hölgyem én ... Nem tudom, hogy jó ötlet-e. - sóhajtottam. - Igen, a gyerekek szeretnek, ez azzal jár, hogy nehezebben jutok velük dűlőre a tanulást illetően. 
• Peti nagyon szeretné a pályázatot! Tudom, hogyha maga tanítana, akkor igyekezne, hogy büszkék legyünk rá. - a nő szemébe a könyörgést láttam.
• Rendben, holnap beszélek Peterrel. - töröltem meg az arcomat.
• Nagyon szépen köszönöm! - állt fel, és már vette elő ismét a pénztárcáját.
• Hagyja csak! - legyintettem. - Majd... az első óra után, köszönöm! - a nő lassú léptekkel kitopogott az irodából, a pihenőn ülők szeme láttára igazította meg a domborulatait, ezzel elvette az összes tanuló eddig megmaradt eszét. Mosolyogva indultam vissza az irodába, hogy megnézzem Peter tanulmányait. - Történelem ... biológia. - motyogtam azt, amiből kötelező neki a plusz óra. - Francia. Ez nem is olyan sok. - mormogtam.

* Peter szemszöge *

• Úristen, Peti, te hogy fogsz hazamenni? - ölelt meg Daisy. Csak úgy dőlt belőle a vodka szag, bár ez most hidegen hagyott.
• Itt hagyom a biciklimet. - csuklottam. - Szexelnék. - nyögtem be, mikor Daisy a mellkasomon feküdt. - De félek, hogy közben hánynom kellene. - fintorogtam.
• Hogy fogunk holnap iskolába menni? - körözött a mellkasomon a lány.
• Nem tudom, de ezt hagyd abba. - vettem el a kezét, majd szorosan az arcomhoz nyomtam, és megcsókoltam. - Adj egy csókot! - hajoltam le hozzá. Rég csókoltam meg a lányt, és be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon hiányzott. A szája puha volt, a csókja finom, a kezei pedig izgatóan tapogatóztak a testemen. Ujjaim lassan felcsúsztak egészen a melléig, amikor a lány hirtelen felült, és mindent félretéve kipattant az ágyból.
• Nyitom. - kiáltotta, miközben kissé instabilan ugyan, de odaért az ajtóhoz. Magamra húztam a lepedőjét, a párnáját a fejemre hajtottam és próbáltam lecsillapítani az érzéseimet.
• Daisy, este tíz óra van, holnap iskola. - toppant be az édesanyja. - Ti ittatok? Jézusom, Peti jól vagy?
• Persze! - dobtam le a párnát a fejemről, és egyenesen a nő szemébe néztem. - Azt hiszem, mennem kellene.
• Haza viszlek! - futott le az anyja a kocsikulcsért, a tiltakozásom ellenére is.
• Ezt még befejezzük! - mutogattam a lányra, majd megcsókoltam. Az illatát beszippantva halvány csókot nyomtam a nyakára, és már indultunk volna az ágy felé, mikor a lány anyukája hangos cipőkopogására lettem figyelmes.
• Vigyázz magadra! - nevetett a lány.

Óvatosan beszálltam az autóba, majd kérleltem a nőt, hogy lassan hajtson, és legyen kedves az ablakot is leengedni, mert különben nagy baj lett volna. Ugyan kocsival voltunk, és valójában körülbelül tíz percbe telt, mire hazaértünk, számomra egy örökkévalóság volt. Daisy anyukája kedvesen besegített a bejárati ajtón, majd azzal érvelve, hogy anyám megöl, ha így meglát, búcsút intett, így egyedül kellett bemennem a lakásba. Nagy kihívásnak tűnt, főleg a sok lépcső miatt, de miután megbirkóztam vele, kicsaptam az ajtót, és beszáguldoztam a szobámba.

• Úristen! - fogtam a fejemet, és percekig a szoba közepén állva gondolkodtam. Miután elmúlt a rosszullétem, próbáltam észhez térni, és alsóneműre vetkőzni. Miközben vetkőztem, megláttam az ágyra ledobott rajzaimat. - Bassza meg. - huppantam le a rajzaimhoz, és mélyen elemezgetni kezdtem őket. - Az életeim vagytok, és most tönkre basszátok azt. - szűrtem ki a fogaim közül. Az összes papirt arrébb dobáltam, majd elterültem a széles ágyon, megvártam, amíg jobban érzem magam, és egy hatalmas sóhaj után elérkezettnek láttam az időt, hogy álomba szenderüljek.

***

• Fiam, hogy nézel ki? - állított meg anyám, mielőtt kiléptem volna a lakásból. - Jobb is, ha nem tudom, mit csináltál tegnap! - rázta meg a fejét, majd egy csókot nyomott a homlokomra, és útnak engedett.

Borzalmas fejfájással keltem, ami az egész napomat végigkísérte. Folyamatosan levegőre és liternyi ásványvízre volt szükségem, amikor pedig vége lett az óráimnak, rohantuk Daisyvel az utcára cigizni.

• Peter, beszélhetnék veled? - állított meg Adam az utcára menet. - Ha végeztetek, gyere fel az irodámba, légy szíves! - parancsolta, én pedig ijedten helyeseltem. 
• Mit akar? - fújta az arcomba a lány a füstöt.
• Szerintem anyu beszélt vele. - fogtam a fejemet. Utoljára beleszívtam a cigarettámba, majd a földre hajítottam, és elköszöntem a lánytól. - Hello! - pillantottam be az irodába, ahol Adam már várt. 
• Gyere, ülj le! - intett a szék felé, én pedig követtem az utasításait. A szívem dübörgött. - Tegnap beszéltem édesanyáddal a rajzpályázatról. Gondolom te is láttad, hogy lerontottál az iskolai jegyeiddel.  Franciából állsz a legrosszabbul.
• Abból sosem voltam jó ... - haboztam.
• Én sem szerettem sosem! - mosolygott a férfi. - A lényeg, hogy édesanyáddal arra jutottunk, hogy plusz órákat kellene venned franciából, történelemből és biológiából.
• Történelemből felesleges, azt csak be kell magolni. - tiltakoztam.
• Akkor is van még két tantárgy, Peti. Nem szeretném, ha emiatt tiltana édesanyád a pályázatról. Gondolom, te sem! - nézett mélyen a szemembe.
• Plusz órákat.. - morfondíroztam, majd vállat vontam. - Rendben.
• Igen, én is így kezdtem. - nevetett fel Adam, miközben a homlokát masszírozta. - Fogalmam sincs, hogy az itteni tanárok hogy viszonyulnak a plusz órák tanításához. De anyukád könyörgött, hogy sürgősen kell neked egy tanár, szóval úgy egyeztünk meg, hogy én fogok neked plusz órákat adni. - a tanár szinte rám sem nézett, látszólag zavarban volt, és nem akarta a dolgot.

Miután vége lett az tanításnak, mindent és mindenkit félretéve siettem haza, hogy aztán minden dühömet kiadjam az anyámnak. Hogy tehetett ilyet? Ahogy hazaértem, örömmel láttam, hogy épp akkor lépett be a házba. Besiettem, majd feldühödve szinte kiszakítottam az ajtót, majd hangosan becsaptam és a szobájuk felé siettem.

• Hogy tehetted ezt? - dobtam le a táskám a kanapéra.
• Micsodát?
• Hogy Adam tanítson. A te ötleted volt! - kiabáltam.
• Peti, örülj, hogy kaptál még egy lehetőséget!
• De miért Adam? - fogtam a fejemet.
• Azt mondtad, Adam jó fej és szeretitek. - értetlenkedett. Látszólag meglepődött a dühkitörésemen, nem erre a reakcióra számított. 
• Igen, de nem azt jelenti, hogy rögtön plusz órákat adjon nekem.
• Peti, kérlek, csillapodj le! - emelte fel a kezét a nő.
• Nem fogok Adammel tanulni. Akkor megbukok!
• Na idefigyelj, Peti, kaptál egy utolsó lehetőséget. Én mindent megtettem azért, hogy folytathasd azt a rohadt pályázatot, erre te kivered a balhét, hogy nem akarsz tanulni a tanároddal? - a nő egyre csak közeledett, látszólag feldühödött volt a viselkedésem miatt. - Akkor keress magadnak egy tanárt, és fizesd ki azt az összeget, amit elkér. 
• Nem fogok Adammel tanulni.
• Úgy volt, hogy Adam kérését sem fogadod el, most mégis a pályázat miatt nyavalyogsz! - mosolygott gúnyosan a nő.
• Ti mindig tönkre akarjátok baszni az életemet? - üvöltöttem, és berohantam a szobába.

Az igazság az volt, hogy nagyon is szerettem volna, ha Adam napi egy órát velem van, de féltem, hogy jobban megszeretem őt. Minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem a férfit, a szüleim pedig pár perc alatt tönkre vágnak mindent. Leültem az ágyamra, a kezembe vettem a rajzlapokat, majd idegesen rajzolni kezdtem. A mellettem lévő képre pillantottam, a legelső képre, amit Adamről rajzoltam. A legelső kép, amin visszamosolygott rám.