10 rész - Gondfelhők

* Adam szemszöge *

Borzalmas fejfájással és rosszulléttel keltem, a szombat éjszakából pedig semmire sem emlékeztem. Az egész napból csak a délelőtt villant be, amikor Petit tanítottam. A telefonomra pillantottam, amikor észrevettem, hogy már délután négy órára járt az idő, Maria pedig értesített, hogy végeztek a műtétével. Hatalmas kő esett le a szívemről, bár teljesen még nem tudtam megnyugodni, reménykedtem, hogy minden rendben lesz a nővel.

Miután elvégeztem az iskolával kapcsolatos dolgaimat, és kijavítottam a tizenegyedik osztálynak ígért dolgozatokat, teljesen lefáradtam. 

• Mára ennyi elég. - sóhajtottam, és arrébb dobáltam a dolgozatokat az asztalomon. A fürdőbe indultam egy forró zuhany reményében, amikor megcsörrent a telefonom. - Nathan. - olvastam a kijelzőn, ám fogalmam sem volt, ki az illető. - Heló. - szóltam be rekedt hangon. A férfi lelkes volt, elmesélte, hogy rég volt része ilyen jó szeretkezésben, és hozzátette, feltétlenül kell még találkoznunk. - Hát .. értem. - nevettem bele kínosan. - Sajnálom, de per pillanat fogalmam sincs, kivel beszélek. - a férfi kuncogott párat, majd elmesélte, hogy együtt buliztunk, és ismét minden egyes részletet elmondott kettőnkről. - Rendben, ha gondolod .. - pillantottam az órámra. - Fél óra múlva ráérek. - sóhajtottam. A srác ujjongani kezdett, majd rám parancsolt, hogy készüljek fel, és elköszönt. - Készülj fel, csodálatos. - raktam le a telefont, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Ahogy levetkőztem, furcsa piros foltokat, vagy inkább kisebb sebeket találtam magamon. - Mi a fasz? - tapintottam meg a mellkasomat párszor, és meglepetten figyeltem, hogy érzékeny. Nem fájdalmas érzés volt, inkább kellemetlen, szokatlan. Vállat vontam, majd teljesen levetkőztem, és a zuhany alá álltam, ahol már rám várt a tűzforró víz, amire nagy szükségem volt. A hajam borzalmasan állt, és ahogy rácsorgott a víz a lábam alatt csupa csillámporos lett minden. A szememet irritálta a szemfesték és a szempillaspirál, és éreztem, hogy borzalmasan festek. Gyors megdörzsöltem a testemet a tusfürdős kezemmel, majd lemostam, és már ki is szálltam a lassan égető víz alól. Mivel fogalmam sem volt, ki az illető, jó benyomást szerettem volna kelteni benne, ezért kiöltöztem, megcsináltam a hajamat, és annak ellenére, hogy semmi kedvem nem volt sminket felrakni, a szemceruza mégis a kezembe került.
• Halihó! - kopogtatott be az ajtón az ismeretlen.
• Szia! - torpantam elé, s szinte leesett az állam. - Gyere csak be! - méregettem a férfit, és alig jutottam szóhoz.
• Ennyire tetszem? - fordult meg, majd kezét a nyakam köré fonta, és épp csókolni készült.
• Igazság szerint.. hasonlítasz egy tanítványomra.. nagyon. - pilláztam nagyokat, és betereltem. - Kérsz valamit? - indultam a konyhába.
• A tanítványoddal is olyan durva vagy, mint velem? - került mögém. Ahogy rápillantottam, Petit láttam magam előtt, csak épp fekete-középhosszú hajjal. - Nem tetszem? 
• Épp ellenkezőleg. - mosolyogtam rá, majd megcsókoltam. Próbáltam nem Petire gondolni, de szinte lehetetlen volt, Nathan ugyanolyan volt, mint ő, még a mosolya is. - Mennyi idős vagy? 
• Nemsokára huszonhárom. - pördült egyet, lazán. - Te, te pedig harminc.
• Igen. - köszörültem meg a torkomat.
• Szeretem az érett pasikat, és te minden szempontból az vagy. - nyomta hozzám keskeny csípőjét  és megharapta a száját. - Na, mire várunk? - vonta fel a szemöldökét. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, ezért a kérdés után megfogtam a srác kezét, és az ágyamig vonszoltam. Ott szinte letéptük egymásról a ruhát, és úgy estem neki, mintha évek óta együtt lennénk, és rég találkoztunk volna. Jó érzés volt ismét egy férfiben lenni, majd érezni, hogy egy férfi elégit ki, ráadásul a figyelmem is elkerülte arról, mennyire is hasonlít Petire. - Ezt már nevezem! - mászott rám, hogy megcsókoljon, majd megpihenjen a mellkasomon. - Nem csalódtam benned.
• Ennek örülök. - fújtam ki a levegőt, és a plafont bámultam. Elfáradtam, és legszívesebben elaludtam volna anyaszült meztelenül egy férfivel a testemen, ám ő folyamatosan mocorgott, beszélgetni akart, és mindent tudni rólam.

***

• Ma, ráérsz? - öltözködött Nathan. 
• Meglátom még, nem tudom. Korrepetálom egy tanulómat, még meg kell tudakolnom, melyik nap jön. - kerestem a kifogásokat. Nem volt kedvem, sem türelmem senkihez sem, fáradt voltam, és az is idegesített  hogy fogalmam sem volt, mit műveltem szombat éjjel.
• Hívlak. - kacsintott rám, majd egy gyors puszival elintéztem a búcsúzkodást, és már indultunk is.

Miután beültem az autóba, és megvártam, míg Nathan elhajt az autójával, csak ültem, és fogalmam sem volt, mi történik körülöttem. Éreztem, hogy a könnyeim már készülnek arra, hogy lefolyjanak az arcomon, ám mielőtt megtörtént volna, sóhajtottam egy hatalmasat, megtöröltem az arcomat, és kitartottam. Nem láthatnak összetörve, nem láthatják, hogy kezd minden elromlani, és kezdek besokallni. Az egyetlen vigaszom az osztályok voltak, akik megnevetettek, és megbíztak bennem, igazán.

Az autóból kiszállva ismét nagy levegőt vettem, és kedvesen rámosolyogtam az előttem levő nőre, aki szintén az iskolába tartott, képzésre. Boldognak tűnve, és kielégült arccal mentem be az irodába, majd az osztályba. Az osztály már toporgott a jegyeik miatt, és mindenki reménykedett, hogy a minimálisan jó jegyet megkaphassa.

• Nick. - szólítottam meg a szemtelen fiút. - Tessék. - nyújtottam neki a lapot, ezzel jelezve, hogy fel kellene állnia a székéből, és erre tolnia az arcát. - Gratulálok. - néztem rá felvont szemöldökkel, mire rápillantott a dolgozatára és megvonta a vállát. - Peter! - szólítottam a srácot, ám semmi visszajelzés. - Hol van? - ráncoltam a szemöldököm, és Sashára pillantottam.
• Nem tudom. - vont vállat. - Hétvégén sem tudtam, mi van vele, semmi jelét nem adta, hogy életben van. - nevetett fel. 
• Értem. - bólogattam értetlenül, és megint volt ezer meg ezer gondolatom, ami Peter és Nathan körül forgott. - Jennifer. - motyogtam, miközben már percek óta bámultam a dolgozatot. - Tessék. - nyújtottam neki, majd biccentve dicsértem meg a jó jegyért. - Daisy?! - kérdeztem, majd felnéztem, és ő sem volt sehol. - Nem tudjátok hol vannak? - motyogtam a tanulók felé, akik csak rázták a fejüket.
• Azt hiszem, bulizni mentek. - szólalt meg valaki a tömegből.
• Hova?
• Nem tudom. Peti, ahol dolgozik, ott szoktak bulizni. - emlékeztem, hogy említette a fiú, hogy dolgozik, ám azt nem mondta, merre.
• Miért olyan fontos? - kíváncsiskodott Jessica, mikor muszáj volt elmosolyodnom, meg persze kitalálni valami ésszerű kifogást.
• Hát, egyfolytában együtt vannak, most pedig egyik sincsen iskolában. - bólogattam. Úgy döntöttem, a tanítás végeztével elutazom édesanyámhoz, hiszen már nagy szükségem van arra, hogy valakinek elmesélhessem a problémáimat. 
• Nem tud valamit Mariáról, Adam? - érdeklődött az igazgató, mikor épp a dolgaimat pakoltam be a szekrénybe, hogy aztán elzárhassam a neveletlen tanulók elől.
• Nem, nem tudom. - válaszoltam nyugodtan, de kevés kellett hozzá, hogy elmondjam az igazat. Elegem volt a hazudozásokból. A téma ezzel le is volt zárva, én pedig pakoltam, és már indultam is az iskolából. - Anya, szia! - szóltam bele hatalmas mosollyal az arcomon a telefonba. - Arra gondoltam, szánhatnál rám pár percet. - gúnyolódtam. - Háromnegyed óra, és otthon vagyok! - pillantottam a kocsi órájára, majd letettem a telefont, és padlógázra kapcsoltam. - Háromnegyed óra? - nevettem fel, mikor szinte kétszázzal hajtottam végig az utakon. Jó érzés volt száguldozni, egyfajta feszültséglevezető is volt. Lehúztam az ablakot, így teljes huzat került a kocsiba, ami még jobb érzést keltett bennem. Nem kellett sok, és már otthon is voltam, így kicsit lelassítottam, hogyha valami szemfüles ember meglát, aki ismer, ne tudjon panaszkodni anyunak a vezetési stílusomról. - Megjöttem! - nyitottam ki az ajtót, és tárt kezekkel siettem édesanyám felé.
• Jaj, fiam, te egyre helyesebb vagy! - paskolta meg a hátamat. - Nagyon örülök, hogy eljöttél. Üljél csak le, mesélj, hogy érzed magad! - örvendett, miközben kitette a különféle finomságokat az asztalra, és üdítőt öntött.
• Hát, igazából most olyan kevert állapotban vagyok. - fogtam a fejemet.
• Fiúk? - fogta meg a kezemet, és mélyen a szemembe nézett.
• Az is.. - húztam a szám. - A hétvégén buliztam, és semmire sem emlékszem az estéből. Tegnap pedig felhívott egy Nathan nevezetű ember, azt állítván, hogy egész este együtt voltunk, majd átjött. Kísértetiesen hasonlít az egyik tanítványomra, akit korrepetálok, és ma nem volt iskolában.
• Ez hogy függ össze? Mármint Nathan, és a tanítványod?
• Nathan kiköpött Peter ...
• Peter? A rajzpályázatról? 
• Igen.. - kerekedett ki a szemem. - Nathan ugyanolyan, csak fekete a haja, és kicsit hosszabb. Tiszta ugyanolyan.
• Peti pedig nem volt iskolában.. - bólintottam. - Úgy gondolod, hogy Nathan..?
• Fogalmam sincs. - vágtam rá. - Elég kínos, hogy Peter jut róla eszembe.
• Próbáljátok meg! Végre boldog lehetnél, ha nem sikerül pedig .. jön a következő! - igen, mondani könnyű... - Apádnál mikor voltál utoljára? 
• Fogalmam sincs. - sóhajtottam. - Még innen majdnem egy órára lakik, így is lefáradok, mire hazaérek.
• Adam, nekem nem kell magyarázkodnod. - vágott közbe, mosolyogva. 

A kellemes beszélgetésből ismét egy óra lett, amit anyu tartott a pasikról, a betegségekről, és az életről. Néha úgy érzem, egyáltalán nem bízik meg bennem. Azt hiszi, azért, mert meleg vagyok, felelőtlenül bánok a férfiakkal, és nem számolok a betegségekkel. Az egyetlen alkalom, amikor egy éjszakás kalandnál nem használtam gumit, az Mariával történt, és kizárólag azért feledkeztem meg a védekezésről, mert tudtam, hogy a nőtől nem lesz semmi bajom. Tudom, hogy több betegséggel kell számolnom, és mindenre odafigyelek.

• Édesem, későre jár az idő. - pillantott a nő a faliórára. - Holnap mikor kezdesz? 
• Kedd? Tízre kell csak mennem, és délig leszek. Szerencsére átvesznek tőlem egy osztályt, úgyhogy nyugis lesz a napom. - szedtem össze a cuccaimat. 
• Adam, nem alszol akkor itthon? - szólalt meg félénken. - Olyan régen voltál már itthon, és nem tudunk soha annyi időt eltölteni, ami nekem ténylegesen jólesne. - panaszkodot. Bólintottam, majd átöleltem, később pedig beléptem a szobámba. - Milyen régóta áll üresen.
• Jó érzés ide visszajönni.. - mosolyogtam, és nézegettem a képeimet. A legtöbb kép a falon nyaralásokról és szórakozáskor készült, egy-két kép hevert köztük, amin az exemmel voltam.
• Hiányzik? - lépett mellém édesanyám.
• Néha úgy érzem, mindent eldobtam magamtól, ami fontos volt számomra. De hiszem, hogy mindezt muszáj volt megtennem. - sóhajtottam, és eltettem a képeket. - És .. te miért nem pasizol be? Olyan nagy a lakás, két családnak is lenne is bőven hely, sőt.
• Ha én egyszer nem leszek..
• Anya! - nyögtem idegesen.
• Akkor ebben a hatalmas házban te leszel a családoddal! - csókolta meg a homlokom a nő.
• Ó, micsoda tervek. - nevettem fel.
• Szeretnél családot, Adam? - nézett rám érdeklődő tekintettel.
• Igen. - vettem egy nagy levegőt a válasz előtt. - De előbb szeretném megtalálni az igazit.. igazit, és nem csak múló kapcsolatot. Harminc éves vagyok, jó lenne már, ha valaki mellettem lenne, mindig, nem csak esténként, vagy éppen csak nappal. 
• Fiam, te egy csodás férfi vagy. De ha nem keresed a szerelmet, nem fogod megtalálni. Ne várd, hogy eléd toppanjon.
• Menjünk aludni, álmos vagyok! - töröltem meg az arcom, és a fürdőszobába indultam, hogy átöltözzek. A zuhanyzást reggelre hagytam, annyira fáradt voltam, és tehetetlen, hogy semmire sem volt erőm. Az ágyban fekve néztem a plafont, és folyamatosan járt az agyam. Hiába forgolódtam, sóhajtoztam, és eldöntöttem, hogy csak a jóra gondolok, nem sikerült. Nem hittem volna, hogy harminc éves fejjel az lesz a legnagyobb problémám, hogy ismerek két embert, akik teljesen ugyanolyanok, ám az egyik elérhetetlen, a másik pedig épp azért nem kell, mert az elérhetetlen személyre van szükségem. 

***

• Köszönöm, hogy itt maradtál, fiam! - ölelt meg anyu, majd megigazította a nyakkendőmet. - Na, neveld meg azokat a fajankókat! - nevetett, majd utoljára átölelt, és útnak engedett. 

Egy éjszakát kellett otthon aludnom, hogy rájöjjek, mennyire hiányzik a város, az emberek, és az egész környezet. Fiatal korom óta vágyam az, hogy elköltözhessek a városból, és egy teljesen új helyen éljem le az életem, ám egy otthon töltött éjszaka is honvágyat kelt bennem. Minden sokkal kellemesebb, kényelmesebb és nyugalmasabb volt. Az iskola kezdés óta ritka volt az a pillanat, amikor végig aludtam az éjszakát, vagy úgy hajtottam álomra a fejemet, hogy nem gondolkoztam órákig a dolgokon. Ez az éjszaka nyugtató volt.

• Jó reggelt! - nyitottam be a irodába, ahol az igazgató búskomoran ült, és egy papírt méregetett.
• Reggelt'! - biccentett az ősz hajú férfi. - Adam, maga nem tudja, mi dolga lehet Mariának? 
• Nem, fogalmam sincs. - ráncoltam a homlokomat, és a papírkára koncentráltam. - Próbálták már telefonon elérni? 
• Nem tudtuk. - rázta a fejét. - Hm, egyszerűen hihetetlen.
• Az egy.. - mentem közelebb a férfihez, leesett állal. - El akarják küldeni? - böktem a papirra, értetlenül.
• Adam, maga itt van!
• Az nem kötelezi fel magukat arra, hogy elküldjék.
• Adam, maga Maria helyett jött ide! Csak a hölgyemény még húzta az időt. A jövő héttől elbocsájtjuk. - pillantott a lapra, miközben hevesen gesztikulált. 
• Ó.. - lepődtem meg. - Elnézést, fogalmam sem volt. Nem említette.
• Milyen kapcsolatban állt ön Mariával? - pislogott.
• Jó volt a kapcsolatom vele. - jelentettem ki, mire a férfi mosolyra húzta a száját. - Hm. Nem fogom kiadni a magánéletem minden egyes pillanatait. Nekem nem csavarta el a fejem a nő! - vontam fel a szemöldökömet, majd felvettem az órámra kikészített cuccaimat, és már indultam is ki az irodából. - Sziasztok! - léptem be a terembe, a kilencedikes fenegyerekekhez. - Hogy vagytok? - ültem le a helyemre, mire mindegyik egyszerre hördült fel. - Oké, oké! - nevettem fel, a legtöbb ember pedig elhallgatott. - Hogy érzitek magatokat? 
• Sokat kell tanulni! - panaszkodott pár tanuló.
• Ezen kívül? Az idősebbekkel milyen a viszonyotok? 
• Szeretnek cikizni minket. Főleg az öltözködési szokásainkat, vagy akkor, ha nagyot nevetünk. - felelt félénken az első sorból egy törékeny lány.
• Ne is törődjetek velük! - legyintettem. - Csak azért csinálják, hogy nektek rossz legyen. Ne hallgassatok rájuk, vállaljátok fel magatokat! Minden lány úgy gyönyörű, ahogy saját maga miatt kinéz, és nem azért, ahogy mások mondják. Mindenkiben van valami értékes! 
• Nincs csúnya nő, csak kevés pia. - motyogott unottan, könyökölve egy magát menő srácnak képzelő gyerek.
• Ez fordítva is teljesen igaz. Nem szeretem az öntelt embereket. - vontam fel a szemöldököm, mire nagy csend keletkezett az osztályban. - Na, tanuljunk. - vettem nagy levegőt. - Nem tudom, ki mennyire keni-vágja a franciát, és ha jól sejtem, van aki még nem is tanulta .. - néztem körbe, mire páran bólogatni kezdtek. - szóval bármennyire is nehéz lesz, mindent elkezdünk az alapoktól. Kezdjük a számokkal, betűk kiejtésével, a hónapokkal, évekkel, stb.. - olvastam fel az első oldalon szereplő feladatokat. - Aztán jövő héten már irhattok is nekem egy pár sort bemutatkozásul..franciául, természetesen. Ki az, aki eddig nem franciát tanult? - talán öt ember tette fel a kezét a huszonötből, ezért kicsit megkönnyebbültem. - És ki az, akinek tanították, de nem megy neki..egyáltalán..? Nem baj az, illetve baj, de mondjátok nyugodtan. Nektek se lesz az jó, ha profinak tituláljátok be magatokat.
• Hát nálunk a tanár nem nagyon..
• Nem kérek kifogásokat! Arra vagyok csak kíváncsi, hogy milyen gyorsan tudunk haladni. Jó, azt hiszem, teljesen az alapoktól kezdjük, jót fog tenni.

Miután véget ért a kilencedik osztállyal a teljesen alap tanulás, örültem, hogy már csak egy órát kell itt lennem, és már indulhatok is Mariáért. Ma engedik ki a kórházból, én pedig kötelességemnek érzem, hogy haza fuvarozzam.

• Adam, szeretném ha az osztállyal közölnéd finoman, hogy átveszed Maria helyét. - parancsolt rám az igazgató. Bólintottam, majd benyitottam, hatalmas levegőt vettem, mire Sasha épp rohanni készült az osztályból. 
• Jaj, sajnálom! - szorongatta a karomat Sasha, meglepődve.
• Hova sietsz? 
• Sehova. - vigyorgott és visszaindult az osztályba. 
• Tényleg te leszel az osztályfőnökünk? - még le sem ültem, egy nagyszájú tanuló máris kíváncsiskodott. - Csak kérdezem.
• Mint tudjátok ezek szerint - néztem fel a lapjaimból a fiatalokra - Maria helyett jöttem én. Nos, én ezt nem tudtam. - nevettem fel, mire a többiek is követtek - Tényleg, nagyon meglepett. Szóval meglehet, hogy én leszek, de az is lehet, hogy egy idősebb tanár lesz veletek. 
• Ne már! - nyafogott Jessica, mire gyorsan elhallgatott.
• Nekem azt is fel kell dolgoznom, hogy Maria helyett jöttem, nem még azt, hogy megkaplak titeket.. mint osztályom. - nevettem, mikor láttam, hogy páran mosolyognak.
• Biztos már mindenki végigment rajta, és nem tudnak neki újat mutatni. - gúnyolódott az egyik lány. 
• Tsh, lehet Adam is. - kiabált át a lánynak egy fiú, nevetve, mire néhány ember kisebb mosolyra húzták a szájukat, sokak pedig éktelen nevetésbe kezdtek.
• Érdekes nőszemély.. - mosolyogtam. - Ennek ellenére nincs vele különösebb bajom. 
• Nekem sincs, de egy ribanc. 
• És az osztályfőnököd. - emeltem fel a hangom. - És kétszer annyi idős, mint te, és pofátlanság így kibeszélni, ráadásul ilyen durván. Lehet, hogy nem épp szent, de ez semmit nem változtat a taníttatásban. Gondolom, nem arról szólnak az óráitok, hogy kivel milyen menetet nyomott le. - válaszoltam kissé dühösen, hiszen bármennyire is egyet kellett értenem a tanulókkal, nem tudtam elviselni azt, ahogy róla beszéltek.

Örültem, hogy vége lett az órámnak, és indulhattam haza. A fejem borzalmasan kezdett fájni, ideges voltam és természetesen féltem. A kezem remegett, még vezetés közben is. Szerencsére az út rövid volt, hiába a másik, ismertebb városban volt megtalálható a kórház. A forgalom nyugodt volt, az idő kellemes, az enyhe szél jót tett a meleg levegőnek.

• Jó napot! - intettem a portában ücsörgő férfinek, és felsiettem a harmadik emeletre. 
• Ó, Adam! - fordult az ajtó felé a nő, mikor beléptem. - Hát te.. nagyon köszönöm! - ölelt meg.
• Ennyivel tartozom. - simogattam meg a hátát, majd a bőröndjéhez indultam, hogy segítsek a cuccok pakolásában.
• Annyit segítettel, hogy én tartozom neked. - nézett mélyen a szememben, már már zavarba hozóan.
• Hm.. Miért nem említetted, hogy helyetted vettek fel?
• Nem kérdezted, nem érdeklődtél, azt hittem, tisztában vagy vele.. - nem szerettem volna vitatkozni a nővel, hiszen látszott rajta, hogy erőtlen volt, és csak annyit akart, hogy otthon legyen. - Rendben, azt hiszem, készen vagyok. - nézett körbe, s megállapítottuk, hogy mindent bepakolt. Miután leadtuk a papirokat, és az orvos is elengedte Máriát, megkönnyebbülve, ám ezernyi kérdéssel tele indultunk az autóhoz. 
• Maria! - köszönt egy nő, majd közelebbről láttam, hogy Peter anyja. - Adam, sziasztok! - lepődött meg Melinda, ahogy elénk ért. - Ti.. ketten.. kórházban? Mi folyik itt? - nevetett nagyot, én pedig azonnal zavarba jöttem. 

* Peter szemszöge *

Erőtlen voltam, és fogalmam sem volt, mi történik körülöttem. Egy csendes helyen voltam. Az emberek, mintha némák lettek volna, csak bámultak ijedt tekintettel, ám semmit sem szóltak. Minden olyan nehéz volt. Alig kaptam levegőt, a torkom kapart, a testem remegni kezdett, de még mindig nem tudtam megmozdulni. Úgy éreztem, mint aki teljesen lebénult, magatehetetlen emberré vált, csak a közelemben levő ijedt emberek arcát figyeltem.

• Ébredezik! - hallottam anyám hangján, halványan. - Doktor Úr! 
• Peter! - érintette meg valaki a fejemet, mire a szemeim szinte kipattantak. Kapkodtam a levegőt, majd lerántottam magamról azt az idióta védőmaszkot. - Peter, nyugodj meg! 
• Jézusom, mi történt? - ültem fel hirtelen, majd kis híján kikaptam magamból az infúziót.
• Kicsim, nyugodj meg! - fogott le édesanyám, és óvatosan visszafektetett az ágyra.
• Mi történt? - néztem körbe. Épp olyan volt minden, mint azelőtt, hogy felkeltem volna. A kórházban teljes volt a csend, mindenki fehérben volt, még édesanyám is. -  Hol vagyok? Mit csináltam?
• A hétvégi buliban olyan italt ittatok, amiben olyan anyagok voltak, hogy teljesen elvesztettétek az eszméleteteket. Sok embernek fogalma sincs arról, mit csinált a hétvégén, de akik rosszabbul jártak, a kórházban, az intenzíven kötöttek ki. Az ügyet még vizsgálják, de nem sokat remélünk az emberektől. Talán el kell búcsúznod a munkahelyedtől, és mindenki másnak is. - mondta teljes komorsággal az arcán.
• Daisy merre van? - töröltem meg az izzadt homlokom.
• Ugyan még a kórházban van, stabil az állapota. - mosolygott az orvos.

Megkönnyebbülve dőltem vissza az ágyamba, és törölgettem folyamatosan a homlokom. Ugyan az infúzió még bennem volt, teljesen ki voltam száradva, s minél jobban megnyugodtam, annál inkább éreztem, hogy éhes vagyok. Szerencsémre az orvosok stabilnak vélték az állapotomat, így pár nappal ugyan a kórházban kellett még maradnom, az egyetlen vigaszom az volt, hogy Daisy mellé tettek. Teljesen elszörnyülködtem az eseten, és ijedten gondoltam bele, hogy akár be is zárhatják a meleg bárt azért, mert pár homofób ember ki akart velünk cseszni, és nagyon úgy tűnik, hogy be is vált a tervük.