11 rész - Pletykafészek

* Peter szemszöge*

• Furcsa lesz megint visszamenni a suliba, több, mint két hét után. - morfondíroztam  miközben a poharam mintáján köröztem. - Mit mondok az osztálytársaimnak?
• Beteg voltál. Nincsen sok közük hozzá. - vágta rá anyu.
• És a tanárok.. Már nem azért, de el tudnék viselni ilyen hiányzásokat. Egyik tanár miatt sem idegeskedtem - álltam meg, és rögtön Adam jutott eszembe - és az osztálytársaim faszságait sem kell elviselnem. - sóhajtottam, majd a mosogatóba raktam a poharam, és öltözködni kezdtem.
• Jut eszembe, tanárok! - állt mögém anyám, a széknek dőlve. - Adam és Maria együtt vannak?
• Mi? Nem tudom.. - kerekedtek ki a szemeim.
• Mikor mentem be hozzád a kórházba, láttam őket együtt kijönni. Adam kisebb bőröndöt húzott maga után, gondolom Mariaé lehetett. 
• Fogalmam sincs. - néztem meredt szemekkel. Anyu nem foglalkozott különösebben a dologgal, teljes nyugodtsággal közölte a szituációt, nekem viszont majdnem kiugrott a szívem a helyéről. - Menjünk. - kaptam fel a táskám, és kisiettem az autónkhoz.
• Hú, nagyon hideg van. - húzta anyu össze a kabátját, és rögtön bekapcsolta a fűtést, amint elindultunk. Az út nem volt hosszú, nem tudtunk miről beszélgetni, az agyam pedig folyamatosan pörgött. Féltem, hiszen több, mint két hét telt el a baleset óta, valamelyik tanár pedig biztos kérdezni fogja, miért hiányoztam ennyit. 
• Anyu, és ha megkérdezik a tanárok, mit mondjak? - néztem rá kérdően.
• Beteg voltál. Az igazolásod nálad van, nem kell többet tudniuk. Ha valamit akarnak, hívjanak fel. 
• Anyu, te is tudod, hogy nem így megy, aj. - fordultam az ablak felé, és szerencsémre meg is érkeztünk a suli parkolójához. - Köszi. - köszöntem el tőle, és már indulni készültem a hatalmas épületbe, mikor ajtócsapódást hallottam. Reflexszerűen visszafordultam, mire Adamet láttam, amint épp kiszállt a verdájából. Visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor én ültem mellette, majd közbeszólt anyu kijelentése Mariával kapcsolatban.
• Peti. - ért utol meglepő gyorsasággal a férfi. - Mi történt veled, jól vagy? - csukta vissza az ajtót, amin bementünk volna.
• Igen.. - nyeltem nagyot, ahogy belenéztem ég kék szemeibe. - Jól vagyok.
• Találkoztam édesanyáddal a kórházban. 
• Igen, mondta. - néztem a földre, mire Adam is elfordult hirtelen, majd mormogott valamit, és ajtót nyitott.
• Örülök, hogy itt vagy. - sétált mellettem, szorosan. 
• Melyik nap tudok menni? - néztem rá félénken, mire széles mosolyra húzta a száját.
• Amelyik nap neked jó. 
• Ma? - pillantottam rá, majd rögtön levettem róla a szemem, ahogy megláttam Mariát a háta mögött. - Jó reggelt!
• Sziasztok! - köszönt ránk, és halványan Adamre pislantott. Adam csak nézte, majd visszapillantott rám, nekem pedig majd megszakadt a szívem. - Peti, kezdünk, Adam, gyere te is! - parancsolta a nő, mire felvontam a szemöldököm, és Adamre néztem. Halvány mosolyra húzta a száját, majd elvetette a rám szőtt pillantását, és elindult. - Jó reggelt! - lépett be az osztályba Maria, ami miatt ijesztő csend lett az osztályba. A nő leült, Adam pedig mit sem értve nézett minket. Miután megtaláltam a helyemet, Maria belekezdett a mondanivalójába. - Jaj, de hiányoztatok már! - nézett fel a füzetéből. - És mennyire fogtok hiányozni.. Az én időm azt hiszem, lejárt. - mosolygott, s mintha egy könnycsepp csorgott volna le az arcán. - Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek veletek majd a ballagáson, de remélem, hogy Adam kárpótol majd. Arra kérlek, hogy hallgassatok rá, figyeljetek rá .. de persze annyira azért készítsétek ki őt is, mint engem! - nevetett fel, majd követte a többi diák is, és sandán Adamre nézett. - Hát, Adam, neked pedig sok sikert! - állt fel, és kettő puszit nyomott az arcára. A padra szegeztem a tekintetem, majd Daisyhez fordultam, aki kiguvadt szemekkel figyelte a két felnőttet.
• Anyád. - nyögte be Daisy, mire felnevettem. Adam furcsa pillantást vetett rám, Maria pedig végleg búcsút vett mindenkitől, és kiment az osztályból. - Hallod te.. miért megy olyan nehézkesen Maria? - hajtotta a fejét a lány a padra, és mélyen a szemembe nézett.
• Anyu mondta.. - szólaltam meg késve, még erőt kellett vennem a kijelentéshez. - hogy látta őket kijönni a kórházból. 
• Adamet és Mariát? - sikongott a lány, mire Adam ránk szegezte a tekintetét. - Elnézést. - nézett mélyen a férfi szemébe.
• Üljetek külön. - parancsolt ránk Adam.
• Ülj előre. - löktem meg Daisyt, mire pakolni kezdte a cuccait, de Adam megállította. - Baszd meg. - sziszegtem, s már szedtem is a cuccaimat, Adam pedig hevesen bólogatott. - Már megint egy seggfej. - súgtam a lánynak, és az első padokhoz ültem. - Heló! - ültem le az egyik stréber srác mellé. Nem volt a gyerekkel semmi bajom, de ahhoz képest, hogy ő mindig mindent tudott, sokszor volt, hogy felelnie kellett ahhoz, hogy ne bukjon meg. Hát, ennyi erővel én is stréber vagyok, csak éppen mégsem. 
• Jessica. - mosolygott a tanár a lányra, amikor észrevette, hogy azóta szánalmasan vigyorgott, hogy engem előre ültetett. Előre megijedtem, és tudtam, hogy mi lesz ennek a vége. Adam már rám is szegezte a tekintetét, Jessica pedig rögtön értette a dolgát. - Azt hiszem, mindenkit az mellé kellene ültetni, akit utál. - morfondírozott. Nem értettem, miért csinál ismét hülyét magából, de megint kezdtem rá ideges lenni, és alig vártam, hogy vége legyen az órájának. - Jövő héten mindenki felel. Ismétlem, mindenki! - nézett végig az összes diákon, majd intett, és mindenki meglepő sebességgel hagyta el az osztályt.
• Szóval mi volt ez? - gyújtottunk rá Daisyvel, ahogy kiengedtek minket az utcára. - Adam és Maria?
• Anyu azt mondta, hogy látta őket kijönni a kórházból, mikor jött hozzám.. - álltam meg, és köhögni kezdtem. Elfordultam, majd magammal húztam a lányt, pár méterrel arrébb. - Nézd! - lopakodtunk ki a fák mögül, ahol tisztán lehetett látni, amint a két tanár beszáll Adam autójába, majd elhajt. 
• Ezek kajak együtt vannak? - fintorgott Daisy. - De ugye.. szerinted .. Maria azért ment el, mert terhes? 
• De Maria már régebben is el akart menni .. arról már volt szó.
• Lehet, hogy együtt vannak már régebb óta Adammel.. 
• Dehát..
• Mit sustorogtok? - jött mögénk egy osztálytársunk. - Láttátok Adamet és Mariát? - röhögött, mire mi is mosolyogni kezdtünk. - Olyanok, mint akik együtt vannak, nem? - morfondírozott a srác, zsebre tett kézzel. - Mondjuk, Mariát én is el tudnám viselni esténként az ágyamban. - röhögött. 
• Én meg Adamet. - nevetett fel Daisy, majd rám nézett, én pedig sandán a srácra nézve értettem egyet Daisyvel.

Miután vége volt az összes órámnak, lassan baktattam hazafelé. Unottan ledobtam a táskámat a kanapéra, és a konyha felé indultam egy kis rágcsálnivalóért. Egyedül voltam a lakásban. Jó érzés volt, de mégis unalmas. Ilyenkor eszembe jut az az érzés, mennyivel jobb lenne, ha lenne egy testvérem. Lenne, aki mellettem van, akivel beszélhetek, vagy éppen veszekedhetek. De nem, ha a szüleim nincsenek itthon, magamra maradok. Unottan majszoltam az ebédnek szánt kajámat, amikor a csengő dallama zökkentett ki a gondolkodásomból. Mielőtt ajtót nyitottam volna, kinéztem az ablakon, és heves szívdobogással meredtem ki az ablakon.

• Szia! - nyitottam ki az ajtót, és betessékeltem Adamet.
• Teljesen kiment a fejemből, hogy megbeszéljük, mikor jössz. - állt meg az ajtó előtt, én pedig intettem neki, hogy kerüljön beljebb. Levette fekete hosszított kabátját, és alaposan megnézve a lakást lépkedett beljebb.
• Ő, én végül is .. egész nap ráérek. - pillantottam az órára. 
• Rendben, nekem viszont lesz egy kis elintéznivalóm, de ha gondolod, öt órára jöhetsz, rendben? - mosolygott, majd elfogadta a neki csinált üdítőmet, és belekortyolt párat.
• Oké..jól van. - bólogattam hevesen. Reménykedtem, hogy még beszélgetünk kicsit, ám miután megitta az üdítőjét, indult is a dolgára. Mivel még három óra sem volt, dolgom pedig egyáltalán nem akadt, jobbnak találtam, hogy lefeküdjek aludni. Még nem hevertem ki teljesen a betegséget, gyógyszert kezdtem szedni, a fejem még mindig folyamatosan zúg, s olyan, mintha még mindig másnapos lennék. Néha még magam is elgondolkodom a dolgon, hogy milyenek az emberek, milyen dolgokra képesek. Tönkreteszik azok emberek életét, aki különböznek tőlük, undorító. Mielőtt felhúztam volna magam a saját gondolataim miatt, befeküdtem az ágyamba, nyakig betakaróztam, és alig hunytam le a szemem, már aludtam is.

* Adam szemszöge* 

• Sajnálom, de most nem maradhatsz sokáig. - másztam ki az ágyamból, és öltözködni kezdtem. Minél többet voltam együtt Nathannal, annál jobban megkedveltem, és ami még jobb, egyáltalán nem láttam benne Petert.
• Már megint tanítasz? - terült szét az ágyon.
• Kell neki a segítség. És az anyja csak így engedi rajzpályázatra. Az az álma, és mindent megtesz azért, hogy teljesüljön.
• Hányra jön?
• Ötre. De előtte még jön az egyik tanárnő, szóval .. nem tudja, hogy meleg vagyok. 
• Értem, szóval lépjek le. - forgatta a szemeit, majd kiszállt az ágyból, és a fürdőbe indult öltözködni. Mivel tudtam, hogy a srác kávé mániákus, amíg elvégezte a teendőit a fürdőbe, megleptem egy frissítő kávéval. - Ó, kedves vagy. Eléggé kifáradtam, ez most jól fog esni. - kortyolt bele a forró bögre kávéba, majd felszisszent. - És.. mikor jön az a tanár nő? 
• Azt mondta, hívjam, ha jöhet. - szedtem elő a Mariával való találkozásomhoz szükséges cuccokat. 
• Számot cseréltetek? - érdeklődött.
• Én vettem át az osztályát. Sok mindent kell tanulnom, ő pedig segít. - nem szólt semmit, csak bólogatott, majd lehúzta az utolsó korty kávét, és már indult is az útjára. - Majd hívlak. - csókoltam volna meg utoljára, de fék hangját hallottam, és ahogy a srác mögé néztem, Maria kocsiját pillantottam meg. - Még találkozunk. - intéztem el, majd kikísértem, és a nő kocsijához indultam. - Jól vagy?
• Remekül! - ölelt meg. - Rengeteg mindent hoztam neked, amire szükséged lehet. - szedte ki a kocsijából a temérdek füzetet.
• Hagyjad csak! - vettem ki a kezéből, és indultam is a lakásba. A füzetekben az elmúlt három év feljegyzései voltak, jó és rossz dolgokkal egyaránt. 
• Ezt azért csináltam, hogy lássam, mennyit változtak a tanulók. A fiúk szinte semennyit .. a lányok kicsit komolyodtak, de nem jelentős a változás. Talán majd jövőre észhez térnek. Végül is, lassan betöltik a tizennyolcat. - mosolygott a nő a mondatokon. Minden gyerekről mesélt pár szót, elmondott egy-két rossz tulajdonságot, de inkább a jót emelte ki. - Peternek vannak a legkomolyabb hangulatváltozásai. Amúgy egy örökmozgó fiú, de képes egyik pillanatban nevetni a semmin, a másik pillanatban pedig ráförmed Daisyre, amiért nem hagyja békén. Tudod.. a családja eléggé .. sok a dolguk, sokat vannak távol. Nem egyszer előfordul, hogy Peter egy barátjánál alszik, mert a szülei távol vannak. De amúgy nagyon jó gyerek, igyekszik. - egyel több dolog, amit megtudtam a srácról.
• Igen, a hangulatváltozásait észrevettem már. - vágtam furcsa képet, amikor visszagondoltam egy-egy durcásabb énjére. - De szerintem ez ilyen korban természetes. - bólogattam. - Jessica.. vele mi van? 
• A lány egy igazi bombázó. Tipikusan az a fajta, aki meg akar szerezni magának mindenkit. Legyen az húsz, esetleg negyven éves. Ha valamit el akar érni, akkor előbb-utóbb megcsinálja. Legalábbis ezt tapasztaltam. Mindene megvan, kivéve a családja. Az apja sosincs otthon, az anyja fűvel-fával összefekszik. Félek, hogy Jess is ilyen lesz, hiszen kár érte, csodás lány lenne, de már a neveléssel is gondok vannak. Én már nem tudom őket megnevelni. 
• Igen .. nos, én nem is akarom. Azt elvárom tőlük, hogy hallgassanak rám, tőlem csak egy esélyt kapnak, ha azt elbasszák, nincs vissza út. Keménynek kell velük lenni, különben cseszhetem az egészet. Persze nem akarom, hogy megutáljanak, de nem érek el azzal semmit, ha engedékeny, és laza leszek. Egyszer-egyszer előfordulhat, de ahhoz nekik is tenniük kell valamit. 
• Pontosan, nem szabad nekik mindent megengedni. Igen is szigorúan kell velük bánni. Parancsolni kell rájuk. - annyira beleéltük magunkat a jó tanár szerepébe, hogy nem is érzékeltük, mennyi idő telt már el, s csak arra figyeltem fel, hogy Peter kopogtat az ajtón. 
• Szia, gyere csak be! - tereltem be, ő pedig hatalmas mosollyal az arcán lépett be az ajtón, ami azon nyomban lelankadt, hogy meglátta Mariát az asztalnál ülni. Elsápadt, és hirtelen búskomor hangulata lett.
• Rosszkor jöttem? - nyelt nagyot, és a telefonjáért nyúlt. 
• Nem, nem, dehogyis! 
• Már indulok is, hagylak titeket tanulni! - öltözködött Maria.
• Gyors kikísérem, addig menj csak be a szobába! - kaptam fel Maria cuccait, a srác pedig már indult is a szobába. - Basszus, jól eltelt az idő. - fújtam ki a levegőt, mikor a nő autójához értünk. - Ha gondolod, gyere bármikor! - fogtam meg a derekát, és átöleltem. - Köszönöm! - súgtam a fülébe, majd elengedtem, és már indultam is be a meleg lakásba. Az idő még nem volt annyira kellemes, tipikus tavaszi idő, amikor pólóba még fázol, de pulcsiba már meleged van. -  Na, itt is vagyok! - léptem be a szobába, mikor észre vettem, hogy az ágyon teljes a kupleráj. - Ó, elnézést, nem volt időm rendet rakni. - mentegetőztem. Még jó, hogy az ablakot kinyitottam szellőztetésképpen. Gyorsan összedobtam az ágyamat, majd letakartam, és leültem Peter mellé. - Hogy vagy? 
• Jól. - bólogatott.
• Kicsit bővebben? - mosolyogtam rá, s bár látszott rajta, hogy nem szeretne beszélgetni, én ragaszkodtam hozzá.
• Aludtam egy nagyot, miután elmentél. Mostanában hamar elfáradok. 
• Biztos még nem gyógyultál meg teljesen. - néztem a szemébe, ő pedig félénken bólogatott. - Elkaptál valamit?
• Igen, illetve.. biztos valami rosszat ettem, vagy valami. Nagyon rossz volt a gyomrom. - dadogott a srác, ebből pedig levontam, hogy zavarban van, vagyis hazudik, hiszen fogalma sincs, mivel rukkoljon elő. - Már jól vagyok, nincs semmi bajom. - nem szerettem volna továbbra is zaklatni, ezért jobbnak találtam, hogy ezt a kevesebb, mint háromnegyed órát tanulással töltsük el.

***

* Peter szemszöge*

Hatalmas kő esett le a szivemről, amikor az órára pillantva észrevettem, hogy körülbelül öt perc van hátra, és Adammel befejezzük az órát. Ha nem imádnám minden porcikáját, teljes szívemből utálnám a tettei miatt. Biztos voltam benne, hogy meleg, még akkor is, amikor Mariával láttam. Az nem lehet, hogy heteró, egy heteró pasi nem ilyen. Teljesen összezavar. Alig köszöntem el tőle, máris gyors léptekkel indultam is ki az udvarából, és alig vártam, hogy az utcájukat is elhagyjam. Friss levegőre volt szükségem, és maximális hangerejű zenére, hogy minden rosszat elfelejtsek. Valahogy a kórházi látogatottságom óta minden felfordult. Nem érzem jól magam a bőrömben, úgy érzem, mindenki direkt csinál olyan dolgot, aminek én ellene vagyok. Mivel az idő hidegre járt, elvetettem a gondolatot, hogy kerülök egyet a városban, ezért a legrövidebb úton mentem hazafelé. Egy kis erdőn kellett keresztülvágnom, amit sosem mertem megtenni, de most semmi sem érdekelt. Nem is értem, miért féltem végigmenni a területen. Hiszen nincsenek vadállatok, sem emberek, egyszerűen maga az erdő félelmetes. A hatalmas fák, a sötétség, és a szél hangos suhogása, amit szerencsére most nem hallottam a zenétől. Mikor beléptem az utcánkba, kicsit lejjebb vettem a hangerőt. Itt mindig megnyugodtam. Fáradtam baktattam a rosszabbnál rosszabb járdákon, amikor egy ismeretlen férfivel találtam szembe magam. Lehalkítottam teljesen a zenét, és ahogy a férfi elsuhant mellettem, hirtelen megszólalt.

• Elnézést! - érintett meg, kedvesen. - Te vagy.. Peter? Peter .. Konrad?
• I-igen, én vagyok. - nyeltem nagyot, a férfi pedig már nyújtotta is a kezét. 
• Nathaniel vagyok, szia! - ölelt meg. Kezdtem megijedni, fogalmam sem volt, ki az a férfi. - Gondolom, nem ismersz meg. 
• Hát, nem nagyon. - néztem meredten a srácra.
• Együtt buliztunk. Őszintén sajnálom, ami történt. Kicsit becsiccsentettél a buliban, de nagyon jól szórakoztunk. - kacérkodott.
• Sajnálom, de semmire sem emlékszem abból az éjszakából.
• Megértem, igen. Gondolom most elég kínos lehet, hogy fogalmad sincs ki vagyok, és mit művelhettünk. Jól éreztem magam veled, nagyon! Muszáj volt megkeresselek! - fogta meg mindkét kezem a fiú. - Annyira meg vagy szeppenve. - nevetgélt. - Messze laksz innen? - nézett az utca túlsó felére. - Ha gondolod, hazakísérlek.
• Egy köpésre lakom innen, de ha szeretnéd, persze. - nyögtem be meglepettségemben, bár nem volt sok kedvem a sráchoz. A mosolya kedves volt, és úgy tűnt, valóban találkoztunk már, de engem akkor is zavart, hogy semmit sem tudtam róla a nevén kívül.
• És amúgy, azóta voltál bulizni?
• Ő nem.. azok közé tartoztam, akik buli után egyből a kórházban kötöttek ki. Nemrég jöhettem ki.
• Ó, sajnálom! - szólt közbe megszeppenve, majd bambán bámult előre. - Én .. mintha megéreztem volna, vagy nem tudom. Mármint érted, valamiért nem is volt kedvem inni.. megúsztam. - nézett rám fél szemmel.
• Nos igen, nem úgy, mint az ott levők nyolcvan százaléka. - szóltam közbe, s örültem, hogy végre hazaértem. - Hát, köszönöm, hogy elkísértél.
• Egyedül vagy itthon? - nézett be a sötét lakásba.
• Bármelyik percben hazajöhetnek a szüleim! - vágtam rá, majd gyorsan elbúcsúztam tőle, és már indultam is be a lakásba. Sandán visszapillantottam, mielőtt kinyitottam az ajtót, így jól láttam, hogy még intett, és csak ezután indult el. - Már ennyi az idő? - pillantottam az órára, és jobbnak találtam, hogy lefeküdjek aludni. Elfáradtam, és a fejem is folyamatosan zúgott, olyannyira, hogy nem bírtam ki gyógyszer nélkül.

***

• Peti! - rontott be anyám a szobába. Rögtön felébredtem, és hirtelen fogalmam sem volt, mi folyik körülöttem. Anyám rémült arccal szaladgált a szobában, és dobálta a ruháimat. - Elkéstél!
• Mennyi az idő? - förmedtem rá, majd az órára pillantottam. - Fél tíz?  Eddig mit csináltál, miért nem szóltál?
• Nem állítottad be az ébresztődet?
• Dehogynem, de .. - fogtam a fejemet, ami még mindig iszonyatosan fájt. - Anyu, én már nem megyek be, lassan vége az óráimnak. - ásítoztam.
• Peter, több, mint két hetet hiányoztál, többet nem fogsz! - parancsolt rám, én pedig öltözködni kezdtem. - Megmondod, hogy elaludtál. 
• Ja, mert az úgy jó lesz. - morogtam. Gyors felöltöztem, pár füzetet beledobtam a táskámba, és már indultam is. - Akkor vigyél el. - néztem vissza a nőre, aki szem forgatva ugyan, de a kocsikulcsért nyúlt, majd villámgyorsan az iskolához vitt. - Lassan találkoztunk. - nyögtem be, majd kiszálltam az autóból, és a második emeletre siettem. Szerencsémre pont szünet volt, ezért nem volt feltűnő a többi gyereknek, amikor beloholtam a terembe.
• Veled mi történt? - sietett hozzám Daisy.
• Elaludtam. - törölgettem a szemeim, és sandán az osztálytársaimra néztem. - Faszom..
• Peti, mostanában nagyon furcsa vagy. - közeledett felém Daisy aggódó tekintettel. 
• Csak fáradt vagyok.. azok a hülye gyógyszerek. 
• Milyen gyógyszerek? 
• Amit .. - lökött meg Daisy, mire észbe kaptam. - Amit .. kaptam az orvostól, még kell szednem. - kerültem ki a lányokat, majd ledobtam a táskámat a padomra. Mivel szünet volt, el kellett hagynunk a termet, úgy döntöttem, kiülök a hideg kőre, és egy kicsit kifújom magamat. 
• Adam hiányolt. Folyamatosan engem faggatott rólad. - forgatta a szemeit Daisy.
• Persze, amikor betegek voltatok, akkor is azon eszmélt, mi bajotok lehet. 
• Tegnap voltam nála, tudja, hogy semmi bajom. - nyújtottam ki a lábamat, a fejemet pedig a korlátnak döntöttem.
• Tényleg.. aztán mi volt? - fordult felém Daisy. - Seggfej volt?
• Nem. Ott volt Maria is. - forgattam a szemeimet.
• Amúgy tök sokan látták már őket.. - suttogott Sasha, és elénk guggolt. - Mindenki amúgy ezt találgatja. 
• De fúj, ne már .. és amúgy Adamnek ezért kell ilyen faszfejnek lennie? Most büszke arra, hogy tanár lett? - bosszankodott Daisy.

* Adam szemszöge* 

Az igazgatóiba érve előpakoltam az összes cuccomat az osztályfőnöki órámra. Furcsa volt még a gondolat is, hogy az a sok tini, akik ilyenkor a legrosszabbak, az én kezeim közé kerültek. Biztos voltam benne, hogy az osztály már összekovácsolódott, én mégis csak egy-egy tanulót tudtam igazán kiismerni, ezért kellett egy ütős terv, ami gyanánt jobban megismerkedhetünk. Az elmélkedésemet az igazgató törte meg, amikor kissé idegesen berobbant az irodába.

• Komolyan, ezekkel a tizedik osztályosokkal nem lehet bírni  Folyamatosan beszélgetnek, arról nem beszélve, hogy nem tanulnak semmit. - mérgelődött. - Maga tanítja őket? - pillantott rám.
• Nem, nem. Én csak az kilencedikeseket és a tizenegyedikeseket. Elég is ez a kettő osztály, bár gondolom, ilyenkor a tizedikesek a legrosszabbak. Ők még komolytalanok.
• De mégis azt hiszik, hogy komolyak. - vágott közbe idegesen a férfi. - Most nézd meg! - dobta elém a papírokat. - A legjobb dolgozat egy hármas. Egy szem hármas, a huszonöt gyerek közül. Ez borzasztó. - szedte össze a dogákat és egy tartóba helyezte őket. - Lesz mondanivalóm a szülői értekezleten, az már biztos! - vigyorgott gonosz mosollyal az arcán.
• Nos, én indulok. Lassan kezdenem kell. - szedtem össze a füzeteim, és már ott sem voltam. Útközben is a füzeteket olvasgattam, amiket Maria irt a gyerekekről, és igen megmosolyogtam egy-kettő mondaton. - Kezdünk! - szóltam rá a lépcsőn ücsörgő tanulókra, amikor megláttam közöttük Petit. - Hát te? Azt hittem, megint beteg lettél.
• Csak elaludtam. - nézett a szemembe, majd azonnal elfordult, és az osztályterem felé vette az irányt.
• Ahogy látom, most már nincs hiányzó, igaz? - futottam végig a füzetem, amibe csak Peter nevét írtam  mint hiányzó. - Rendben. Osztálykirándulásról .. volt már szó Mariával?
• Nem, mert tudtuk, hogy elmegy.
• Én viszont szeretnék veletek elmenni, hiszen nem nagyon ismerjük egymást. - néztem fel a füzetemből. - Úgy gondoltam, két napra mennénk. A helyszínt válasszátok ti ki, ha gondoljátok. A lényeg, hogy egy múzeumba, vagy bárhova be kellene néznünk, mint osztálykirándulás. Ezek után már ti csináljátok a programot.
• Szerintem tök jó ötlet! - ujjongott pár srác.
• Úgy gondoltam, felesleges, hogy én irányítsalak titeket, mert akkor a fél osztály el sem jönne. A lényeg, hogy épeszű programot találjatok ki, ha kérhetem!
• Jön még rajtad kívül más tanár?
• Igen, kellene. Bár nem tudom, ki fogadná el a tényállást, hogy magyarán ti döntitek el, mit csinálunk. - húztam a számat. 
• Miért nem jön Maria? - kiáltott be egy fiú, a többiek pedig meredt szemekkel néztek rá, és rám.
• Miért jönne? Ő már nem dolgozik ott. - vontam vállat.
• Jaj hát.. - forgatta a szemeit, miközben mosolygott.
• Hát, mi? - vontam kérdőre.
• Mind tudjuk, hogy több van köztetek Mariával, mint barátság. - vonta fel a szemöldökét, mire egy másik közbeszólt.
• És, hogy azért ment el, mert terhes.
• Ez baromság! - cáfoltam meg, a szívem viszont hevesen dobogott. - Honnan veszitek ezeket a hülyeségeket? 
• Mindig együtt vagytok! - szólalt meg Jessica. Teljes csend lett az osztályban, talán még azt is hallották, milyen hangosan dobog a szívem.
• Ezt a témát hagyjuk. Előbb tudakoljatok, aztán beszéljetek! - zártam le a témát, majd elvetettem a további beszélgetést, és az óra tananyagára koncentráltam. Persze nagyon nehéz volt, próbáltam kiverni a fejemből ezt az egész baromságot, és azzal vigasztaltam magam, hogy mindenkit először elítélnek  hogy lássák, hogy veszik az akadályokat.