13 rész - Ha újra kezdhetném az életem...

* Peter szemszöge*

• Peter! - kiabált anyám az ebédlőből. - Remélem nem felejtetted el, hogy menned kell Adamhez tanulni! - nyitott be a szobámba, azzal az ostoba vigyorral az arcán.
• Tudom - válaszoltam unottan, és rajzoltam tovább. Próbáltam mindenki előtt leplezni a nagy titkot, persze iszonyú nehéz volt. Daisy folyamatosan szidta Adamet, otthon pedig nem mutathattam, mennyire szerelmes vagyok. Rossz volt, hiszen senkinek sem kürtölhettem szét, milyen boldog vagyok. De elfogadtam, beletörődtem, a lényeg pedig annyi volt, hogy együtt vagyunk. 
• Majd én elviszem Petit - mormogta apám halkan, de mind hiába, hallottam, és megborzongtam.
• Elsétálok - léptem ki a szobából, mire szinte megfagyott a levegő az egész lakásban.
• Peti, hideg van. Köszönöm John! 
• De én ..
• Peti, ne ellenkezz! - förmedt rám idegesen a nő. Nem szerettem volna vitázni, ezért elfogadtam, bár egyáltalán nem örültem a dolognak. Tisztában voltam vele, milyen az, hogyha apával megyek bárhova is. Tíz perc tömör gyűlölet vár rám az úton.

A szobámba érve magamra zártam az ajtóm, és elővettem a rajzaimat. A vámpíros rajzomra néztem, amin Adam állt. Mosolyogva néztem őt. Annyira gyönyörű volt, még rajzon is. Az arca bájos volt, szeretetet sugárzott. Nem lehetett őt utálni, vagy elítélni, csak szeretni.

• Indulunk! - rontott rám apám, mire szinte az összes lap a kezemből a földre hullott. 
• Basszus, a szívbajt hozod rám! - fogtam a mellkasom, majd ahogy a szívverésem helyre állt, összeszedtem a rajzokat.
• Ki ez? - kapott fel pár rajzot Adamről. - Ő ... - fordította el a fejét. - Ő ... ő a ... tetszik?
• Apu, ez egy rajz! - förmedtem rá, és kikaptam a kezéből a rajzokat, hogy a mappámba tegyem. Azt az ágyamra dobtam, és őrizetlenül hagytam a szobában.
• Fiam, szeretném, ha tisztáznánk a dolgokat - szólalt meg apám, ahogy elindult az autó. - Én .. minden apának idő kell ahhoz, hogy elfogadja, ha a fia meleg.
• Tizennyolc éves vagyok, volt rá időd. - bámultam ki az ablakon, idegesen.
• Peter, ez nem így megy! Nem lesz unokám, se ... senkim sem lesz. Lesz a fiamnak egy barátja. Nem tudok majd miért büszke lenni rád - fakadt meg.
• Te csak akkor lennél büszke rám, ha gyerekem lenne egy nőtől? És ha lenne egy jó állásom, az életem kiegyensúlyozott lenne, boldog lennék ... te akkor sem lennél büszke rám pusztán azért, mert a faszt szeretem?
• Peti, ne beszélj így! - emelte fel mély hangját. - Ebben a világban már természetes az, ha valaki meleg. Az én időmben ilyen nem volt. A férfinek férfiasnak kellett lennie egy nő mellett. 
• Nem tudok ez ellen semmit sem tenni. Daisyn kívül nincs lány, akibe bele tudnék szeretni.
• Akkor miért nem jársz Daisyvel? Talán sikerülne.
• Nem, apu nem fog! Én a fiúkat szeretem, engem nem hoz lázba a női mell, hidegen hagynak a meztelen nők. Én ...
• Ne folytasd, kérlek! - szakította félbe a mondataim. - Oké, téma lezárva, többet nem foglalkozok vele. Élj, ahogy akarsz.
• Apu, Jézusom! Hidd el, ha tehetném, heteró lennék. Nem tudod, mit élek át minden nap, azért, mert meleg vagyok. Nem látsz bele a szívembe, és ti még csak nem is segítetek nekem! Tudom, hogy az az álmotok, hogy egy lánnyal térjek haza, de nem, nem fog összejönni! Bele kell törődnötök! - vettem mély levegőt, hogy visszatartsam a könnyeimet, majd elköszöntem apámtól, és a kocsiajtót becsapva siettem Adamhez.

Adam már az ajtóban várt, mosolyogva. Próbáltam leplezni a szomorúságom, de éreztem, hogy percek kérdése, és a könnyek elárasztják az arcomat. A nyakához bújva öleltem szorosan, és szipogtam párat, mikor két keze közé vette az arcom, és kérdően nézte könnyes szememet. A szobájába kísért, ahol leültetett az ágyra, ekkor pedig kijött belőlem minden.

• Peti, mindenhez idő kell! - simította végig a vállam.
• De Adam, tizennyolc éves vagyok. Mindig is tudták, hogy meleg vagyok. 
• Ez nem így megy. Meg kell értened, az édesapádnak nagyon nehéz. Ezt ... nem tudom elmagyarázni neked, és te sem értenéd meg. De ezt el kell viselned. Nehéz nekik a tudat, úgy, ahogy neked is nehéz a tudat, hogy nem fogadnak el. 

Bár igaza volt Adamnek, nem bírtam elfogadni. A szüleim a legfontosabbak számomra, nekik köszönhetem az életemet, ők tanítottak meg mindenre, és most elítélnek. Elítélnek, pedig tudják, hogy nem tudok megváltozni, és ez borzasztó érzés. 

• Most, mikor végre boldog lehetnék - törölgettem a könnyeim. - Jönnek ezek... és elrontanak mindent.
• Erre készülj fel az életben! - csókolta meg a homlokom, és szorosan magához ölelt. A hideg teljesen kirázott, libabőrös lettem és a hasam is bizseregni kezdett. 
• Ezt még meg kell szoknom - tértem ki az öleléséből elpirulva, majd látván, hogy megmosolyogtattam, egy puszit nyomtam a szájára.
• Szeretem, amikor mosolyogsz. Gyönyörű vagy olyankor! - bámulta az arcmimikám. - Ma nem tanulunk, rendben? - fogta meg a kezeim, majd magához húzott és a homlokomat csókolgatta. A mellkasára dőlve a szívverése nyugtatott meg. - És bármi történik, nyugodtan hívj, nekem mindent elmondhatsz! Rendben? - nézett mélyen a szemembe.
• Köszönöm! - hunytam le a szememet, majd mikor kinyitottam, egy hatalmas könnycsepp csordult le az arcomon.

Adam nem szólt semmit ezek után, csak szorosan ölelt, és halvány csókokat nyomott a homlokomra, majd hátradöntött az ágyon, és úgy dőlt mellém. Megcsókolta a nyakamat, majd mellém feküdt, és együtt bámultuk a hófehér plafont. Olyan nyugtató volt minden. Csak kettesben voltunk, szinte hallottuk egymás szívverését, és nem foglalkoztunk semmivel. Lassacskán a könnyek is megszáradtak az arcomon, ekkor Adam felé fordultam, és a nyakához bújtam. Nem mertem kimondani, amit érzek. Nem említette és nem mondta ki, hogy szeret, ezért féltem, hogy nem gondolja komolyan. Mi van, ha idő kell neki? Bármilyen jó érzés is lenne mondani neki, nem merem. 

• Basszus, ez apu! - pattantam ki az ágyból, mikor megcsörrent a telefonom.
• Ennyi az idő? - pillantott az órára Adam, kissé álmosan. - Legközelebb aludhatnál Daisynél... már, ha érted! - ölelt meg, és megcsókolt.
• Péntek este? 
• Az még három nap? - vágott fájdalmas arcot, majd elmosolyodott. - Valahogy kibírom. 
• Mit is? - vontam fel a szemöldököm.
• Hogy nem lehetsz velem este - forgatta a szemeit.
• Miért is? - mosolyogtam rá és oldalra fordítottam a fejem. 
• Szeretném, ha esténként is mellettem lennél - nevetett, és megcsókolt. - Ne félj, nem szándékozlak megrontani! - karolt át, majd kikísért a szobából. - Menjél, mert édesapád ideges lesz! - csókolt meg utoljára, majd felöltöztem és kiléptem a lakásból.
• Szia! - köszöntem el tőle, és az autó felé vettem az irányt. 

Az autóba pattanva nem szóltam egy szót sem, csendben utaztuk végig a tíz perces utat, ami ilyenkor sokkal hosszabbnak tűnt. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, a sálamhoz érintettem az orrom, és beszippantottam Adam illatát, amitől a boldogság fogott el, és mosolyra húztam a számat. Ha vele voltam, vagy ha rá gondoltam, minden rossz gondolatom elszállt, hiszen itt volt ő, vele tökéletes lehet minden. 

***

A másnap reggel borzalmasan telt. Egy újabb iskolanapot kellett elviselnem úgy, hogy látom Adamet, és nem lehetek vele. 

• Olyan csendes vagy ma. - bökött meg Daisy a könyökével. 
• Álmos vagyok. - masszíroztam a homlokom.
• Aha... Na, most kelj fel, mert Mr. Jó és Rossz vegyítve megesz reggelire. - gúnyolódott Daisy, mikor Adam belépett az osztályba.
• Daisy, fejezd be! - mosolyogtam rá. 

* Adam szemszöge* 

Nehéz úgy órát tartani, hogy az ember szerelme a tanulók között ül és figyeli minden szavad. Mivel az igazgató az én felügyeletemre bízott egy csomó papírmunkát, amit a tanulókkal kell megcsinálnom, egy órai munka keretében egyesével hívtam ki a tanulókat, hogy kitöltsék a cetliket. 

• Daisy! - szólítottam a lányt, aki felvont szemöldökkel Peterre nézett, majd kisétált, és leült a velem szemben levő székre. - Ide a nevedet nyomtatott betűvel, alatta pedig írottal - mutattam a legelső papírra, mire a lány gyöngybetűkkel írni kezdett. - Ide pedig a címedet, és a diákigazolvány számodat. 
• A, szerintem az nincs itt. - fintorgott a lány.
• Holnapra hozzad el. - Bólintott a lány, majd felállt, és már jött is a következő diák. Nehezen telt el az óra, és a napok is nehezen teltek, Peti nélkül. Borzalmas volt látni, hogy nem elég boldog, és minden erőmmel azon voltam, hogy boldoggá tehessem. - Peter! - emeltem fel a fejemet, és mélyen a szemébe néztem, ahogy közeledett felém. - Ide a neved, ide pedig a címed írd - mutattam a lapjára. - Jól vagy? - suttogtam.
• Kialudtam magam. - bólogatott. 
• Gyere majd be hozzám, légyszíves - néztem körbe, majd a lapjára mutattam. - Diákigazolványod itt van? 
• Igen. 
• Akkor ide a számát. - parancsoltam, majd ahogy befejeztük a lapok kitöltését, vége is lett az órának. Nem akartam semmit mondani, szimplán át szerettem volna ölelni, és megszeretgetni, hogy jobban érezze magát.  - Gyere be! - nyitottam ajtót, mikor kopogást hallottam. - Gyere csak - öleltem meg a fiút. 
• Hiányoztál! - suttogta a mellkasomba.
• Nem tudod valahogy elintézni, hogy ma nálam aludj? - vágtam keserves arcot. 
• De, biztos megengedi anyu, hogy Daisynél legyek. - mosolygott, majd megcsókolt. A tanulóknál már megfigyeltem, hogyha egy tanár közeleg, mindig elhallgatnak, ezért biztos voltam benne, hogy a nagy csend azért van, mert valaki közeleg. 
• Hívlak, rendben? - engedtem el, pár másodperc múlva pedig betoppant az egyik tanár. 
• Köszönöm - mosolyodott el. - Viszlát! - köszönt, majd kisietett az irodából.

Az egész napom kicsit jobb lett, miután Peter reményt adott, hogy nálam tölti az éjszakát. Szerettem volna, ha az este is velem van, ha mellettem alszik el, és ha reggel álmosan mellettem kel fel. Szükségem volt rá, és tudtam, hogy neki is rám. Kötelességemnek éreztem, hogy felvidítsam, hiszen ilyenkor rám számít a legjobban, és fontos neki az, amit mondok. 

* Peter szemszöge*

• Daisy - vigyorogtam a lány arcába, hogy tudja, szívességet szeretnék kérni tőle. 
• Peti, ez már rosszul kezdődik - nevetett a lány. 
• Kérlek! - néztem rá könyörgő szemmel, majd láthatóan megpuhult kő szíve. - Szeretném... ha fedeznél. Ma nem akarok otthon aludni, és ... nálad aludnék. - vigyorogtam. 
• Szóval, ha anyukád esetleg hív, akkor mellettem horkolsz?
• Pontosan! - nevettem fel, mire nagyokat bólintott, ezzel beleegyezve a dologba. - Köszönöm, tudod, hogy annyira szeretlek! - öleltem meg, szorosan.

Hazaérve az első dolgom az volt, hogy anyuéktól elkérezkedjek Daisyhez, illetve ez lett volna, ha nem a teljesen üres lakásba értem volna haza. Elkeseredésemben egy kiadós ebéd után tanulni kezdtem, és összeszedtem a dolgaimat, amit Adamhoz kívántam vinni. Miután elkészültem mindennel, a tévé elé ültem, hogy a zenecsatorna kellemes muzsikáira kezdjek bele egy újabb rajzba. A képre egy szerelmespár került, akik a naplemente mellett épp egy romantikus csókba kezdtek bele.

Mialatt mindent kidolgoztam, eléggé belemélyültem a rajzolásba, hiszen arra lettem figyelmes, hogy édesanyámék koromsötétben érkeznek haza. Nem szóltam semmit, kisiettem a szobából, majd észrevettem, hogy mindketten kínos csendben pakolásznak az előszobában, és látszólag idegesek.

• Az időzítésem biztos pocsék - mormogtam, majd anyuhoz fordultam. - Ott aludhatok ma Daisynél? 
• Minek akarsz nála aludni? - förmedt rám apám. - Majd akkor menj hozzá, ha érzel valamit iránta.
• Tényleg, te jobban örülnél, ha dugni mennék hozzá. - rohantam be a szobába, mire ő utánam loholt, és teljes erőből kicsapta az ajtót.
• Mit képzelsz magadról? - üvöltött. 
• Miért nem engedsz el? - tártam szét a kezeim.
• Minek akarsz a lányhoz menni? Minek akarsz te egyáltalán lánynál aludni? Gondolom nem azért, hogy aztán hazahozd, bemutatni. - nézett végig a szobában, majd idegesen becsapta az ajtót. 
• Miért nem fogod fel, hogy ha tehetném, heteró lennék? 
• Miért nem teszed? Te kurvára élvezed a dolgot, mi meg szégyenkezünk miattad! - csapta a poharat az asztalhoz úgy, hogy szinte minden beleremegett. 
• John, fejezd be! Megbeszéltük! 
• Mit beszéltetek meg? 
• Fiam.. egyszerűen azt, hogy nem beszélünk erről többet. 
• Miről? 
• Arról, hogy meleg vagy, szerinted miről? - csattant fel apám. - Többet egy szót sem szeretnék erről hallani. 
• Igen, rögtön gondoltam - nyeltem nagyot, hogy elfojtsam a dühöm. - Akkor mehetek? 
• A szobádba! Nem mész sehova! - emelte fel apám a hangját, és a szobám felé mutatott.
• Nem hiszed el, mennyire gyűlöllek! - szűrtem ki a fogaim közül, majd hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, és az ágyamra dőlve hullajtottam a könnyeim. 

Talán órákat fekhettem az ágyamban erőtlenül, miközben a párnámat már elárasztották a könnyeim. Tudtam, hogy nehéz lesz szerelmesnek lenni úgy, hogy nem tudnak róla, de nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni. A szüleimtől azt látni, hogy homofóbok, borzalmas volt. A kijelentéseik, a tetteik, minden azt bizonyította, hogy nem akarnak tudni rólam semmit, legfőképpen azt nem, hogy kivel élek együtt. 

Már késő estére járt az idő, mikor erőt vettem magamon, hogy írjak Adamnek egy üzenetet. Letöröltem a könnyeim, kifújtam az orromat, majd miután elküldtem az üzenetet, az ágyamba feküdtem, hogy pár kifolyt könnycseppem után álomba szenderüljek.