14 rész - A dolgok túl hamar változnak

* Peter szemszöge*

• Úristen, ilyet még sohasem csináltam! - nevetett Adam, miután lemásztam a legalsó faágról. 
• Áldozatokat mindig hozni kell - bújtam hozzá, és megcsókoltam a nyakát. - Az ajtóm zárva van, úgyhogy a szüleim úgy tudják, a takarómba bugyolálva ordítok - sétáltam ki a hátsó bejáraton.
• Nem félsz, hogy lebuksz? 
• Most még izgalmas. 
• Nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba - csukta ránk az autó ajtaját, majd elindította, és szélsebesen elszáguldottunk.  
• Azt mondtad, találkozni szeretnél - néztem rá, de ő csak az utat figyelte szemrebbenés nélkül.
• Peter, én nagyon sok mindent szeretnék - fékezett le egy sötét helyen, majd bekapcsolta az autó égőjét. - De nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba. 
• Mi mindent szeretnél? - néztem rá értetlenül. 
• Ó, ha te azt tudnád! - fordult el és mosolyra húzta a száját, mire nevetni kezdtem. - Mint mondtam - bújt hozzám, és egy puszit nyomott a számra - Nem szeretnélek megrontani! - csókolt meg, és elnevette magát. 
• Már megtette más... - húzódtam el tőle és széles vigyorra húztam a szám. 
• Ez célzás? - vonta fel a szemöldökét. 
• Nem, tényközlés - vontam vállat, és hozzábújtam. 
• Szóval megtette más... - mosolygott. - Egy harminc éves? - vonta fel a szemöldökét. 
• Nem - nevettem fel. - Nem harminc éves volt...
• Na, látod, ez a különbség. Mindennek eljön az ideje, és különben is, nem egy kocsiban akarlak lefektetni... először - mormogott, mire hangosan felnevettem. 
• Először, igen - mosolyogtam.

A maga módján olyan romantikus volt a helyzet. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy Adam velem van, engem ölel át, engem csókol meg, és kitudja még, mennyi mindent fogunk együtt csinálni. És most, teljes sötétségben ülünk az autóban egymás karjában, miközben a szüleimnek fogalma sincs arról, hogy nem vagyok otthon.

• Fázol? - szólalt meg a hosszú percekig elhúzódó csend után.
• Mondtam, hogy még meg kell szoknom - nevettem bele a nyakába.
• Beszéltél azóta apáddal? - nézett mélyen a szemembe.
• Nem, de nem is érdekel... - zártam le a mondatot, és nem szerettem volna többet erről beszélni.

Nem voltam sokat Adammel, talán két órát. De ez a két óra olyan felemelő érzés volt, hogy azt szavakkal lehetetlen leírni. Minden egyes pillanat után éreztem, hogy senkit nem tudok nála jobban szeretni, és nem is akarok. A gyengéd csókjai és simításai libabőrössé tették az egész testemet, a szívdobogásom ezáltal pedig kétszeresére gyorsult. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy tipikus tinédzser, aki életében először szerelmes, és már attól elpirul, hogyha a barátja szépen néz rá. Titkon féltem, hogy Adamet zavarja, de amiért nem említette, eszembe sem jutott a gondolat, hogy elmondjam neki, mennyire rajongok érte.

• Én félek helyetted, hogy lebuksz! - nézett ki a kocsiablakon Adam, majd halkan kiszálltunk az autóból, és a szobám előtti fához sétáltunk.
• Anyuék már javában horkolnak, tök sötét van! - néztem az alsó emeletre, ami koromsötét volt. - Átjössz? - nevettem fel, majd a számhoz kaptam, mire Adam elmosolyodott.
• Az kizárt! - ellenkezett, és megcsókolt. - Komolyan, én nagyon félek, hogy lebuksz...
• Attól félsz, hogy meglátnak. 
• Igazából attól, hogy anyukád lát meg. Ő már ismer - karolt át, és megölelt.
• És miért félsz tőle? 
• Mert kell, hidd el! - csókolt meg, majd végignézte, ahogy felmászok a fán, és bemászok az ablakon. - Jó éjszakát! - küldött csókot a kezével, majd az autójához sietett, és rögtön eltűnt.

Az ágyamra borultam, és percekig csak vigyorogtam. A ruhámban akartam aludni, hogy érezzem Adam illatát, és azt a hatást keltsem, mintha velem lenne. Nem akartam semmi mást, csak mellettem érezni, és boldog lenni, úgy, hogy közben elfelejtem az összes gondot a világon.

***

• Anya, hétvége van - álltam meg az asztalnál, és onnan figyeltem, ahogy anyu főz.
• Igen, Peter, rájöttem - fordult felém, majd visszaszegezte tekintetét az ebédre.
• Ma dolgozom - vontam vállat.
• Tudom! 
• Daisynél szeretnék aludni! - böktem ki.
• Peter, megbeszéltünk valamit! - fordult hozzám, miközben a fakanállal hadonászott.
• Apu nincs itthon! 
• Nem érdekel! Megegyeztünk! 
• Nem, anyu, nem! - álltam mellé, és bármennyire is elleneztem, végig a szemébe nézve prédikáltam. - Te és apu eldöntöttétek, hogy nem érdekel, mi van velem, majd
• Ez nem igaz! 
• Had folytassam! - szóltam közbe. - Eldöntöttétek, majd itthon elmondtátok, hogy a homofóbiátok már olyannyira túltett mindenen, hogy nem akartok rólam tudni semmit! 
• Ez nem igaz! Peter, tizennyolc éves vagy! Lassan... lassan barátod lesz, akit haza fogsz hozni.
• Nem, nem fogok! - ellenkeztem. - Azért, hogy leégessetek előtte?
• Kisfiam, miért égetnénk le? Mit tudnánk csinálni? 
• Elég eljátszanotok, hogy mennyire ellene vagytok a dolognak, és rögtön elbasszátok a kedvem! - emeltem fel a hangom. - Anyu, kérlek, had aludjak Daisynél! Sokkal közelebb lakik a bárhoz, mint mi.
• Apropó, bár! - nyújtotta el az utolsó szót. - Azt gondolod, azok után, ami történt veled, elengedlek oda dolgozni? Ezt rögtön felejtsd el, Peter! - rázta meg a fejét.
• Anya, kérlek! 
• Peter, nem! - jelentette ki, és ismét az ebédhez fordult. Látszólag nem volt kíváncsi a kiborulásomra, és ahogy apu sem, ő sem akart hallani felőlem semmit. 
• Anyu
• Peter, nem érted meg? Azt mondtam, nem mehetsz! Melyik szót nem érted? - emelte fel a hangját, és ledobta a fakanalat az asztalra.
• Mi bajotok van? - értetlenkedtem.
• Peter nem szeretném, ha ismét bajba kerülnél. És látod... ott vannak azok az emberek, és egy közülük megmérgezett titeket.
• Anyu, csak valamit öntöttek a piánkba... ez mindenhol előfordul.
• És mi van, ha ismét előfordul? 
• Miért aggódsz ennyire? - fogtam a fejemet.
• Az anyád vagyok! És nem, nem mehetsz, utoljára mondom! Többet nem akarok róla hallani.
• És Daisyhez? - vontam fel a szemöldököm. 
• Hogy aztán onnan menj dolgozni? Nem, szó sem lehet róla! - csóválta a fejét, és kezdett nagyon ideges lenni. 
• Anyu, kérlek! Nem tudom, mi a fasz bajotok van... - Fogtam egy villát, és miközben anyut győzködtem, folyamatosan az ételből csipkedtem. - Nem engedtek sehova, egyfolytában csak kiabáltok... teljesen bolondok vagytok.
• Kérlek, ne húzd az agyam!
• Csak kíváncsi vagyok, miért vagytok ilyenek.
• Lassan tizennyolc éves leszel - kezdett bele, majd lezárta a tüzet, a lábost félretette, és leült mellém a székre. 
• Anya, ne kezd - forgattam a szemeim, és megtöröltem az arcomat.
• Tisztában vagyunk vele, hogy lassan jönnek hozzád a fiúk, és előbb utóbb szerelmes leszel. - Borzasztó volt hallani ezt anyutól, hiszen tisztában sincs a dolgokkal. A torkomban gombóc lett, a nyelvem hegyéről már kikívánkozott a mondat, de nem akartam lebuktatni Adamet, ahhoz túl fontos nekem. - Apád ezt nehezen viseli... eddig tűrte, hiszen tudtuk, nincs miért félnünk. 
• Miért kellene félnetek? 
• Azt hiszed, csak te izgulsz majd, ha bemutatod nekünk a barátaid? Peter, hidd el, mi sokkal jobban tartunk a dologtól, hiszen fogalmunk sincs, ilyenkor mit kell csinálni.
• Semmit. Mutatkozzatok be, és már itt sem vagyunk! - vontam vállat. - Kizárt dolog, hogy megismertessem aput, bármilyen is lesz a pasim.
• Igen, arra fel kell készülnöd, hogy nem fog egykönnyen megpuhulni. - sóhajtott a nő, ekkor pedig észrevettem, hogy hiába mutatja erősnek magát, ha a szíve engedné, az én pártomat fogná. De nem, hiszen apa a főnök, amit ő mond, az szent, és amit csinál, az mindig jó. 

* Adam szemszöge* 

Éppen a főzés tudományát sajátítottam el, mikor körülbelül harmadszorra csörrent meg a telefonom, és hosszas dalolás után sem akart megszűnni a hang. A kezemet törölgetve léptem a mobilomhoz, ahol ismételten Nathaniel neve állt, aki az utolsó ember volt ebben a pillanatban, akivel beszélni szerettem volna. 

• A rámenős fajtádat - idegeskedtem, és ismét némára tettem a telefonomat. - A hagymát üvegesre pirítjuk... üveges? Hát, rendben - sóhajtottam, és pirítani kezdtem a hagymát, ami egy-kettőre kész lett. 

Fél óra sem kellett, és a saját készítésű lecsóm tökéletesre sikeredett, legalábbis számomra. Míg az étel hűlt, a telefonommal babráltam, és Peter számát pötyögtem be, hogy beszélhessek vele. Még mielőtt egyetlen csörgést is hallottam volna, hangos kopogtatás hallatszott az ajtó mögül. 

• A telefonod mire való, drága? - lépett beljebb Nathan, és rögtön a nyakamba ugrott.
• Nem volt jó az időzítésed - mormogtam, és elhajoltam tőle, mielőtt megcsókolt volna. - Nem tudom, miért hívtál, de nem érek ma rá.
• Mi fontos dolgod lehet? Kit készülsz dugni, és miért nem én vagyok az? - kacérkodott. - Jaj, csak nem bepasiztál? - forgatta a szemeit, mikor harmadjára tértem ki a csókja elől. - Rendben. Ha dugni akarsz, hívj! - fordult sarkon, és már el is tűnt. 
• Hívj, ha dugni akarsz - morogtam idiótán, és a vacsorámért indultam, miközben Petit hívtam. - Szia! - köszöntem lelkesen a telefonba, mire végre felvette. - Szóval, kinél alszol ma? - vigyorogtam, majd a nagy mosoly rögtön lelankadt az arcomról, mikor kiderült, hogy nem engedik a szülei. - Mit csináltál megint? Peter, figyelj, ha így folytatod, életed végéig szobafogságban leszel! - figyelmeztettem, majd nevetni kezdtem. Miután elköszöntem tőle, enni kezdtem a már rég kihűlt kajámat, ami már annyira nem is kellett. A kedvem rögtön elromlott, ezért a vacsora után az ágyamba dőltem, és filmezni kezdtem. 

Talán hét óra lehetett, amikor meguntam a nézelődést, és úgy döntöttem, meglátogatom az édesapám. Miután telefonon egyeztettünk, nyolc óra előtt elindultam hozzá, így este tíz órára már ott termettem nála, ahol barátnője és ő egy nyálcsorgató vacsorával üdvözöltek.

• Azt hittem, már sosem jössz! - mormogott. - Tudom, hogy nem kerestelek, de sűrűn veszítem el a telefonom! 
• Haha, nagyon vicces vagy! - gúnyolódtam, és leültem a körasztalhoz.
• Nincs beesve az arcod, látszólag nem fogytál, nem vagy meggyötörve... fiam, te dolgozol? - mormogott apám, mire a barátnője felkacagott. 
• De, sőt, elég jó az egész... csak hozzá kell szokni.
• Az idegesítő tinikhez? Te ugyanebben a cipőben jártál, nem lehet nehéz megszokni! 
• Apu, egyél! - szóltam rá, de nem bírtam ki nevetés nélkül.
• Itt alszol, Adam? - szólalt meg a nő, mire bólintottam. - Rendben, akkor megágyazok neked! - törölte meg a száját, felállt az asztaltól, és kecsesen a szoba felé indult.
• Boldog vagy! - nézett mélyen a szemembe apu. 
• Igen, azt hiszem - fintorogtam.
• Tiltott szerelem? 
• Fiatal...
• Egy tanítvány? - Sóhajtottam. - És tiltják tőled.
• A szüleinek fogalmuk sincs róla. De mindentől tiltják... most érett meg, és beparáztak a szülei, hogy hozza majd a fiúkat, ők meg azt sem tudják, mit csináljanak.
• És ezért tiltják mindentől? 
• Ügyelnek arra, hogy ne közelítsék meg a fiúk - mosolyogtam. - Nem, fogalmam sincs, miért... 
• Majd még jobban tiltani fogják, ha megismernek! - nevetett, majd megütötte a vállamat. - Tudod, hogy csak ugratlak. 
• Értem én... tisztában vagyok vele, hogy idős vagyok hozzá. Ezért nem szeretnék találkozni a szüleivel! Azt hiszem, még Petit is kicsapnák otthonról!

Már szinte éjfélre járt az idő, mikor úgy döntöttünk, ideje lefeküdnünk aludni. Az eszem egész éjjel Petin járt, és azon, mennyire hiányzik. Semmi másra nem vágyom, csakhogy végre mellettem lehessen, és igazán boldog legyen. A legfontosabb számomra az ő boldogsága, és addig nem nyugszom, míg ez nem következik be.

***

* Peter szemszöge *

• Peti, kelj fel! - rontott be apám a szobába. 
• Mi a fasz? - törölgettem meg a szemeim, és az órámra pillantottam. - Apa, baszki, kilenc óra. Mit akarsz?
• Azért, mert hétvége van, nem kell átaludnod az egész napot- mormogott, és kiindult a szobából, de még utoljára visszafordult. - Anyád ma nem lesz itthon egész nap. Mi főzünk, takarítunk, szóval igyekezz! - lépett ki a szobából, mire tátott szájjal dőltem vissza az ágyba.
• Ne, ne, ne! - hajtogattam, és a homlokom csapkodtam. - Istenem, miért büntetsz? - néztem farkasszemet a plafonnal. 

Mire erőt vettem magamon, hogy kilépjek a szobából, apám már teljesen előkészült az ebédhez, és egyéb fontos teendőinkhez.

• Anyád valami különlegességet akar velünk készíttetni - figyeltük mindketten az asztalon levő élelmiszereket.
• Kezdhette volna valami könnyebbel is - vakartam a fejemet, és végignéztem a félkész kajákon. - Mi lesz itt? Kinek van születésnapja? - döbbentem néztünk egymásra, ám egyikőnknek sem jutott eszébe semmilyen nagy nap. - Ugye nem valami csajos estére készül? - hunytam le a szememet, mire apám hangosan felsóhajtott. - Hát, akkor ki kell tenni magunkért - haraptam meg a számat, és besiettem a szobámba, hogy átöltözzek egy kényelmes, és kevésbé kényes ruhára. - Kezdhetjük? - csaptam össze a kezem, és a tűzhelyhez sétáltam. 

A levest felraktuk főni, és a tippelésem szerint fasírozottat próbáltunk készíteni, különféle ízekkel megbabonázva, majd jött a desszert, ami valami sütemény lehetett, amit egy ízléses tálra kellett felpakolnunk.

Kezdetben néma csend mellett gyúrtuk a hozzávalókat, majd amikor kezdett kínos lenni az egész szituáció, előrukkoltam apu kedvenc témájával.

• Elég régen voltál már horgászni - szólaltam meg, mire felkapta a fejét.
• Mindenki családosan megy - sóhajtott.
• Oké, apu, ez nagyon kínos. Tudom, hogy anyu szervezte meg ezt az egészet - sóhajtottam.
• Azt szeretné, hogy beszéljünk - ellentétben velünk... - Nekem is kínos. Nem szeretnék erről beszélni.
• Apu, ez nekem nagyon fáj! - szorítottam össze a fogaim. - Tudom, hogy számotokra ez undorító dolog, de nem tehetek róla. 
• Fiam, ez nem betegség, erről nem tehetsz! Én... én... sajnálom. -
• Ennek a mondatnak igazán örülök - csendesedtem el, és talán el is érzékenyültem. Persze ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy apám végre megenyhült, talán csak azért mondta, hogy nekem jól essen, de legalább kimondta. Életében egyszer olyat mondott, amiről tudta, hogy jól fog esni, még akkor is, ha ő ilyet sosem mondana önszántából.

Viszonylag gyorsan végeztünk a vacsorával, már csak a desszertek voltak hátra, mikor édesanyám betoppant a házba. Először égető, majd megenyhülő s talán elérzékenyülő tekintettel figyelt minket, ahogy egymás mellett szorgoskodunk, és az iskoláról beszélgetünk. Talán arra számított, hogy mindketten sértődötten sütögetünk egymás mellett állva elcsendesedve? Nyilván, úgy, ahogy én is így terveztem az egészet. Ennek ellenére boldog voltam, hiszen apámmal évek óta nem beszélgettünk ennyit. Kiskoromban mindig szerettem hallgatni a régi történeteit, amit az évek során kiszínezett kicsit, és még érdekesebbé tette. Majd a mesék és kalandok szépen lassan kimúltak, ahogy észrevették rajtam, hogy eltérek az átlagos fiúktól. Mindketten pánikba estek, én pedig teljesen magamba fordultam, és senkit sem engedtem a közelembe. Innentől kezdve pedig sosem számíthattam igazából a szüleimre, ezért az évek során meg kellett tanulnom egyedül kezelni a dolgokat. De a mai nap más volt. Apa mindenben segített, ott volt mellettem, épp úgy, ahogy kiskoromba tette azt.

• Hm, és micsoda finomak! - nyalta meg az ujját anyu, miután belekóstolt a fasírozottba. - Ügyesek voltatok, srácok! - ölelt át mindkettőnket, apu pedig megborzolta a hajam.

Miután végleg befejeztük a vacsora és desszert készítését, a fürdőszobába indultam, hogy megmosakodjak, hiszen csupa sütemény és hús voltam. Már tíz perce vakargattam magamról a fasírt összetevőit, de az nem akart lejönni a karomról. 

• Faszom - káromkodtam, miközben a pirosló kezemről karmolgattam le a sok húst. 
• Na, nem sikerül? - toppant be apám a fürdőszobába. - Fiam, én este elmegyek otthonról, a nőket magukra hagyom - mormogott a férfi, mire kikerekedett a szemem - Te nem szeretnél Daisyhez menni? 
• De - nyögtem be, miután nagyot nyeltem, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy elmondom neki az igazat. - Igen, szeretnék! - tértem magamhoz. 

Kiviharoztam a fürdőből, egyenesen a szobámba, és rohantam a telefonomhoz, hogy Adamet hívjam. Pár csengés után felvette a kagylót, én pedig, mint egy rossz tini, szinte belesikítottam a telefonba. 

• Ennyire örülsz neki? - csodálkozott apu, mikor betoppant a szobába, ahol lázasan keresgéltem a ruháimat, és egyéb fontos cuccaimat.
• Régóta terveztünk már egy beszélgetős estet... most nagy szükségem van rá, köszönöm - mosolyogtam, és pakolásztam tovább, majd fél óra múlva már készen álltam, hogy Adamhez induljak.
• Vigyázz magadra! - csókolta meg a homlokom anyu, apu pedig megborzolta a hajamat, majd búcsút vettem tőlük, és az utca elejére siettem, ahol Adam már várt az autójában.
• Nem hiszem el, hogy elengedett! - szótagoltam ordítva a szót a boldogságtól, miközben Adam nyakán lógtam. 
• Nem is láttalak még ennyire boldognak! - mosolygott, megpuszilt, és beindította az autót, majd villámgyorsan hazarobogtunk. 
• De rég jártam erre - léptem be mosolyogva a lakásba, ahol kellemesen meleg volt, és borzasztó jó illat, ez mellett pedig makulátlan rend. - Na, és, mit csinálunk? - vetkőztem le, és átöleltem a férfit.
• Mesélhetnél a napodról. Látom, jóra sikerült! - csókolt meg. 
• Apuval voltam összezárva.
• Ennek ellenére boldog vagy! 
• Beszélgettünk... nem sok mindenről, de jól esett, hogy beszélgettünk, és nem veszekedtünk. Rég volt már ilyen, szükségem volt rá.
• Nem csak pár alkalommal lenne szükséged rá. Próbáld meg nem kikészíteni az apád, és akkor ilyen marad! - nevetett, és ismét megcsókolt. - Igazából nem készültem rá, hogy jössz, úgyhogy rendelünk valami gyors kaját, jó? - kutatott a telefonjában, s amíg rendelte a vacsorát, én a szobájában vártam. 

Most először volt merszem ahhoz, hogy körülnézzek a szobájában, és megcsodáljam sokadjára is. A szobája akár egy divattervezőé, minden klasszul berendezve, a színek megegyeztek egymással, semmi olyan dolgot nem láttam, ami eltért volna a dolgoktól. Első ránézésre is könnyű megmondani, hogy a ház egy meleg férfié, ám amikor még csak tanulni jártam Adamhez, ez nem fordult meg a fejemben.

• A vacsora tálalva! - toppant be Adam a szobába egy hatalmas pizzával, kétféle üdítővel, később pedig pokrócot hozott, és szinte átvarázsolta a szobát. 
• Csak nem tilos az ágyon az evés? - nevettem fel, mikor leköltöztünk a földön levő cuccokra.
• Egyszerűen itt kényelmesebb. De ha gondolod.
• Nem! - tiltakoztam. - Ez itt tökéletes. 
• Sikerült kiválasztani valami filmet? - méregette a borítókat, amiket félreraktam. 

Egy történelmi filmet választottunk ki, amit ugyan egyikőnk sem díjazott, de a címe érdekes volt, és Adam sem látta meg, ezért belekezdtünk. Miután elrágcsáltuk a pizzát, Adam pattogatott nekünk kukoricát, ezért az egész film alatt egymás rágcsálását hallgattuk. Ahogy a film véget ért, Adam ragaszkodott ahhoz, hogy meséljek neki.

• Anyukádon látszik, hogy nagyon ügyel rád - jelentette ki.
• Ügyelnek rám... csak...
• Csak tinédzser vagy, ami azt jelenti, hogy amit nem kapsz meg, azért balhézol.
• Ez nem igaz! - tiltakoztam.

Jó volt Adammel beszélni, habár nem terveztem, hogy mindent elmesélek a szüleimről. Ahogy ő mesélt, az ő szülei merőben mások, mint az én enyémek, ezért nem szerettem volna elrettenteni őket azzal, hogy a legrosszabb élményeimet is elmesélem róluk. Szinte egész éjjel beszélgettünk, s ugyan én tudtam volna ezerszer jobb elfoglaltságot is találni magunknak, Adam így is mindig érzékeltette, hogy mennyire boldog, amiért velem van. A legelső estém volt vele, mégis úgy viselkedtem, mintha otthon lennék, aminek Adam nagyon örült. 

* Adam szemszöge*

Az ember nem is gondolná, milyen apróságok képesek feldobni a napját. Egy telefonhívás, és az egész napom bearanyozódott. Habár Peter még mindig erősen titkolózik a szüleit illetően, legalább úgy mesélt róluk, mint egy átlagos gyerek. Nem említette a sok veszekedést, a sok csalódást, ami Peterből kifolyólag történik a családban, csakis a jó dolgokat említette. Végre igazán boldognak láttam, hacsak egy fél napra is. Most pedig itt fekszik mellettem, hevesen szuszog, párszor megmoccan, és átölel, hogy érezze, mellettem van. Velem alszik, nálam alszik, az én ágyamban, és nem úgy indult el otthonról, mint egy dühös tinédzser, hanem úgy, ahogy még sosem láttam igazán. Boldog volt, habár még mindig nem teljesen. Tudom, hogy szeretné a szüleivel is megosztani a boldogságát, és azt is tudom, hogy mindkettőnknek diszkréten kell kezelni a kapcsolatot, hogy ne kerüljünk bajba, ennek ellenére kibírjuk, hiszen túl fontos ahhoz nekünk ez a kapcsolat, hogy egy óvatlan pillanat miatt elrontsunk mindent.