15 rész - Karácsony, meglepetésekkel

* Peter szemszöge *

• Azt észrevetted, hogy már több, mint két hónapja...
• Két hónapja mi? - vonta fel a szemöldökét Adam, mikor látta, hogy nem tudom megfogalmazni a mondandómat.
• Hát, két hónapja - köröztem a kezemmel, mint egy idióta, de nem akartam kimondani.
• Két hónapja vagy nekem, igen - húzott magához. - Ennyire gyorsan még sosem teltek a hetek! - villantotta meg csodás mosolyát. - És a szüleid mit tudnak, merre vagy?
• Egy internetes barátnőmnél leszek pár napig.
• Apád örült, mikor közölted vele, hogy lány? - állt meg egy pillanatra, és mélyen a szemembe nézett.
• Azt hiszem, elfogadott. Illetve, elfogadta a tényt, beletörődött. 
• Mit szólnának ahhoz, ha lenne pasid? 
• Adam, azt hiszem, ez még korai lenne. - tördeltem az ujjaim, mire a kezét a kezemre tette, és megcsókolt.
• Hidd el, nálam jobban semelyikőtök nem fél a találkozástól! - mosolygott. - Csak a te véleményedre vagyok kíváncsi. 
• Nem tudom... Anyu azt mondta, retteg a pillanattól. Apu... úgy látszik, most megenyhült kicsit - sóhajtottam - De... fogalmam sincs. Még ráérek ezen gondolkodni! - vigyorogtam bele Adam arcába.

A téli szünet éppen hogy kitört, én máris Adamnél töltöttem a napomat, amiről a szüleim mit sem sejtettek. Amíg vele voltam, szinte egy percet sem voltunk otthon, folyamatosan sétáltunk a szállingózó hóban, vagy éppen a helybéli kávézóban szürcsöltük a forrócsokinkat. Miután az otthoni dolgaim is kezdtek helyrejönni, a szüleim egyre többször engedtek el különféle helyekre, így most sincsenek tisztában a dologgal, hogy egy városban tartózkodom velük. 

Miután jéggé fagyott testünket felmelegítette a kávézó kályhája, megittunk egy-egy forralt bort, majd folytattunk tovább utunkat. Szinte belebolondultam a tudatba, hogy kézen fogva sétálunk Adammel a városban, ott, ahol mindenki láthat, ám látszólag őt ez hidegen hagyta. Ugyan az emberek sokszor furcsa szemmel néztek rám, ami engem kezdett aggasztani, Adam mosolyogva sétált mellettem, és közben a családomról kérdezgetett. Nem szerettem, ha róluk faggatott. Nem szerettem a családomról beszélni, különösen nem kevésbé ismertebb személyeknek, akik miután tisztában voltak a ténnyel, hogy meleg vagyok, a legelső kérdésük a szüleim felé irányulva az volt, hogy hogyan tudtak elfogadni. Vajon ki vallaná be a barátainak, hogy ez még nem történt meg? Mit szólnának az emberek ahhoz, hogy tizennyolc évesen még mindig a szüleim elfogadásáért könyörgöm? Vajon a többi családnál is felmerülnek ilyen problémák, vagy ez csak velünk fordul elő nap, mint nap? 

* Adam szemszöge *

• És karácsonyra mivel készültél nekik? - faggattam Petert, mikor végre kettesben lehettünk otthon. 
• Rajzoltam nekik egy képet, hármunkról. - mosolygott rám félénken, és még mindig az ujjait ropogtatta. 
• Miért félsz, Peter? - fogtam meg a kezét, és magamhoz öleltem. Finom, édes illatú parfümje volt, és a hajára fújt lakknak is kellemes illata volt. Végigsimítottam a kezem gyönyörű arcán, majd a kezeim közé fogtam, és megcsókoltam. Félénken ugyan, de visszacsókolt, miközben a kezét a derekam köré fonta, s úgy húzott egyre közelebb magához. - Ezt már szeretem! - nevettem bele a csókba. 
• Szeretném! - suttogta a fülembe, miközben a farmerom övével szórakozott. - Nagyon szeretném! 
• Peter, én is szeretném, hidd el - tértem ki előle, és mélyen a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy igazán szeretné, és nekem is rettentő nehéz volt az elmúlt órákban kibírni azt a csábítást, amit akkor érzek, ha vele vagyok, de nem szeretném, ha azt hinné, csakis a szexre kell. 
• Adam, kérlek! - húzott közel magához, miközben a derekamat szorította. 
• Ráérünk még! - szakítottam félbe a csókot, és felálltam az ágyból, hiszen tudtam, hogyha ott maradok, nem bírok magammal. - Peter, kérlek, ne csináld! - nevettem, miközben a körmömet kaparásztam. 

A konyhába indultam, hogy egy pohár hideg vízzel frissítsem fel magamat, mikor éreztem, hogy Peter megáll az ajtóban, és méregetve néz. 

• Ugye nem haragszol? - sóhajtottam, és felé indultam. Nem szólt semmit, csak bűnbánóan a mellkasomat nézte. - Peter, egy csomó időnk van, miért akarsz ennyire sietni vele?
• Mert tudom, hogy szükséged van rá! - erősködött, majd leült az asztalhoz, és beletúrt a hajába. 

Sajnáltam Petert, és elmondhatatlan bűntudatot éreztem, de nem engedhettem a csábításnak. Nem értett meg, nem értette, hogy sokkal fontosabb a tudat, hogy velem van, mint az, hogy lefeküdhessek vele. Számtalanszor megtehettem volna, de sosem voltunk elég nyugodt helyzetben ahhoz, hogy megtörténjen. És most, itt vagyunk egy teljes napja, és teljesen magamba fordultam ezen a téren, épp úgy, mint egy kezdő tinédzser. 

• Peter - sóhajtottam, és magamhoz húztam. - Nekem rád van szükségem! Nem arra, hogy lefeküdjek veled.
• De arra is szükséged van, Adam, én ezt tudom! - bújt ki a karjaim közül. - Ha valami bajod van, szólj nyugodtan - nézett félénken rám.
• Teljesen egészséges vagyok - nevettem fel. - Nem vagy éhes? 
• Ne tereld a témát! - állt fel, és elém lépett, ezzel megakadályozva, hogy a konyha felé induljak. - Adam, basszus, ne már! Nem hiszem el, hogy te nem vagy felizgulva! - tárta szét a kezeit. 
• Drága, én ahányszor már visszafogtam magam miattad - öleltem át. 
• De miattam nem kell. Mondtam már, nem vagyok szűz. Lehet, hogy elsőre nem fog könnyen menni, de majd alkalmazkodunk egymáshoz - nyomott pár puszit a számra.

***

* Peter szemszöge * 

• Legközelebb nem úszod meg ennyivel! - öltözködtem, hiszen anyuéknak már küldtem egy üzenetet, hogy fél óra múlva a vasúton találkozunk. 
• Az én beleegyezésem nélkül nehéz lesz - nevetett Adam, és az övcsatjával bajlódott. Próbáltam nem rá koncentrálni, de éreztem, hogy ismét elkap a szenvedély, s már nagyon szükségem volt a férfire. 
• Valamit kitalálok, ami után nem tudod majd visszafogni magad - sétáltam hozzá, hogy becsatoljam az övét, majd egy nyelves csókkal ajándékoztam meg. - Nem hiszem el, hogy ilyenkor sem kellek.
• Édes, te nekem mindig kellesz! - sóhajtott, látszólag már unta ezt a témát, ám én nem engedtem. 
• Köszönöm, hogy itt lehettem! - csókoltam meg utoljára az ajtó előtt, mikor egy autó fékjét hallottam meg, Adam pedig szinte eltolt magától. - Maria? - nyíltak tágra a szemeim, és alig jutottam szóhoz. - Tanultunk. - nyeltem nagyot, majd egy műmosolyt csaltam az arcomra, és egy integetéssel köszöntem el Adamtől, majd üdvözöltem a volt osztályfőnökömet. 

Az idő hideg volt és csípős, éppen télies, ahogy annak lennie kellett. Nem szeretem a telet, sem a hideg időt, de karácsony napjakor ragaszkodtam ahhoz, hogy hófehérbe boruljon az egész város, bár most ez a tervem nem akart összejönni. A karácsonyig két napom volt, a szüleim rajza viszont még befejezésre várt, és Adamnek sem tudtam semmit vásárolni. Az egyetlen ajándék, ami már hetek óta megvolt, az Daisy parfümszettje, ami tartalmaz még tusfürdőt és testápolót is a különféle illatszerek mellett. Bár fogalmam sem volt, hogy állunk Daisyvel, hiszen a téli szünetben egy percet sem beszéltünk, és az iskolában sem voltunk bőbeszédűek egymással szemben, be kellett vallanom magamnak, hogy rettentően hiányzott a lány, s akárhányszor azt hazudtam a szüleimnek, hogy hozzá megyek, elkapott a bűntudat, miszerint még ő sincs tisztában a dologgal, hogy két hónapja boldog párkapcsolatban élek. 

Mire az összes gondolatomat alaposan átrágtam, már a vasútállomás sarkán fordultam be, ahol éppen elcsíptem, amint édesanyám sétál be a váróterembe. Szerencsémre találtam egy hátsó bejáratot, ami a mosdókhoz nyílik, ezért könnyen adhattam be anyunak, hogy miután a vonatom beért, még el kellett intéznem pár dolgot, köztük a mosdót is igénybe vettem. 

• Kicsim, jól érezted magad? - ölelt meg a nő szorosan, s alig akart elengedni. - Jaj, remélem nem hoztalak kínos helyzetbe! - simította végig az arcom, majd megigazította a ruháját, és a kijárat felé indult. - Arrafelé is ennyire hideg van?
• Nem, úgy éreztem, arra enyhébb kicsit az idő - motyogtam. - Szerinted fehér karácsonyunk lesz?
• Azt mondta a híradó - indította el a nő az autót. - Én nem tudom, mit higgyek. 
• Ha a híradó azt mondta, az már egy kis reménysugár, nem? - vontam fel a szemöldököm. - Apu otthon van? 
• Igen. Nem szeretnél vele elmenni fát venni? Vagy fáradt vagy?
• Elmehetek - csillant fel a szemem. 

Ahogy hazaértünk, szinte kipattantam az autóból, besiettem a lakásba, s miután ledobtam a cuccaimat a kanapéra, apa szobájához léptem, indulásra készen.

• Melinda, majd jövünk! - kiabált vissza az ajtóból, majd az autóhoz siettünk, és a tőlünk fél órára lévő kisvárosba indultunk fát venni. 
• Annyira imádom az illatukat! - szálltam ki a kocsiból, és mint egy kisgyerek, csillogó szemmel nézegettem a rengeteg fákat. 
• Mondanám, hogy válassz, de szerintem mindegyik ugyanolyan - baktatott mögöttem a férfi. - Ez, szerinted?
• Nem túl kicsi? - fintorogtam.
• Nincs kisgyerek a lakásban.
• Apu, a karácsony az karácsony! Nem csak akkor kell kitenni magadért, amikor kisgyereked van - leheltem.
• A fiú jól beszél! - lépett mellénk az eladó. - Ez a fa tökéletes választás lenne... szerintem.
• Vagy épp ez! - léptem egy magas, mégsem túl hatalmas fa mellé. 
• Ez egy kiváló típus. Nem hullatja a leveleit, tökéletes marad egészen addig, míg a lebontására kerül a sor. Sőt, még tovább is! 
• Akkor azt hiszem, ezt kell megvennem - nyúlt a férfi a zsebébe, és előhúzta a pénztárcáját. Az eladó hívott magához két segítőt, akik egymaguk vitték az autónkhoz a fát, míg apám a pénzzel foglalkozott. - Sokba kerülsz te nekem. 
• Nem én kerülök sokba, hanem a karácsonyfa. Azt szeretném, ha szép karácsonyunk lenne. - néztem hátra, és megcsodáltam a fa egy részét. - Szerintem nagyon szép.
• Peter, ez egy közönséges fenyőfa. - nézett rám értetlen tekintettel, a válaszom pedig csak egy sóhaj volt, és inkább csendben maradtam. - És jól érezted magad? 
• Igen, jó volt őt megismerni. - pillantottam a férfire, s próbáltam magam nem elárulni. 

Szerencsére apám sohasem volt egy bőbeszédű ember, hamar kifogyott a kérdésekből, ennek pedig most különösen örültem. Az út többé részében csendben ültünk egymás mellett, mialatt a rádióban karácsonyi zenékkel próbálták a hangulatot szebbé tenni. Az ablakon kinézve szerelmespárok tömegét láttam sétálgatni, és hatalmas táskákkal kijönni a butikokból. 

• Apu, kérdezhetek valamit? - néztem apura, mikor az ablakban megláttam egy idős házaspárt. Apám nem szólt semmit, aprót bólintott, majd megigazította a pólóját, ezzel felkészülve a kérdésre. Utoljára visszapillantottam az ablakra, majd a férfi felé fordultam. - Ti... anyuval hogy álltok? 
• Szeretem anyádat - nyelt nagyot.
• Nem tűnik úgy. Apa... Anya sohasem beszél erről, de én tudom, hogy nincs minden rendben köztetek. 
• Az utóbbi idők megviseltek minket. 
• Milyen utóbbi idők? - kerekedtek el a szemeim, s felkészültem a legrosszabbra. 
• Fiam, minden házasságban akadnak gondok. Mi mindent megteszünk, hogy helyrehozzuk a hibáinkat, de ehhez idő kell. 
• Miattam veszekedtetek? - motyogtam, és az ablakra koncentráltam. 
• A nagy veszekedések között már mindenen képesek voltunk vitázni - Erősen koncentrált az útra, s látszólag alig várta, hogy hazaérjünk. A szüleim kínos szituációba hozása szinte már természetes dologgá vált számomra, hiszen sohasem tudtam olyan témát kitalálni, ami miatt nem keltettem volna feszültséget. 

Jobbnak tartottam, hogy csendben maradjak, majd láttam, ahogy apám megenyhül, mikor már több perce csendben voltam. A telefonomért nyúltam, és Daisy számát kezdtem keresni, majd egy üzenetben szólítottam fel egy találkára. A szemem sarkából láttam, ahogy apám az üzenet lényegét figyeli, majd mikor a küldés gombra mentem, halvány sóhaj hagyta el a száját, ám nem szólt semmit. A bűntudatom egyre csak nőtt, és éreztem, hogy megint veszekedés lesz abból, hogy Daisyhez megyek, ám a szüleimnek fogalma sem volt, mennyire régen láttam már a lányt. 

* Adam szemszöge * 

• Boldog Karácsonyt! - nyitottam ajtót nagy mosollyal az arcomon, majd a szüleimet és azok társát egy egy puszival üdvözöltem. - Nagyon örülök, hogy itt vagytok. 
• Hű, micsoda díszek. Te aztán kitettél magadért! - bámulta édesanyám a falakon levő és az lámpákról lelógó karácsonyi díszeket. 
• Igyekeztem - mormogtam, majd az ebédlőhöz tereltem őket, ahol már illatozott a karácsonyi vacsorák többsége. Az asztalra pakoltam az összes ételt, majd a borok után igyekeztem mindenkinek a kedvére tenni. - Nem tudtam, hogy a hölgyek milyen bort szeretnek, ezért több félét vettem - nézegettem a borok leírását. - Mindenki igyon és egyen azt, amit akar! - szólítottam fel a családot, és leültem a helyemre.

A karácsonyi hangulat ismét a tetőfokára hágott édesapámnak köszönhetően. Ő a család viccmestere, és a lelke. Bár a szüleim már nincsenek együtt, örömmel néztem, hogy bár csak apunak van élettársa, az utálkozások nyoma még csak fel sem fedezhető. A családom boldog volt, nem mellesleg együtt voltunk boldogok, ami nagyszerű érzés volt. 

Órákkal később, mikor a hangulat is jobban feloldódott, mindenki úgy beszélgetett, mint a régről ismert barátok. Édesanyám, és apám barátnője a kelleténél jobban elbeszélgettek egy vörösbor társaságában, apám és az öcsém pedig ismét politizálni kezdtek. Én csendben figyeltem őket, miközben pár képet kattintottam a telefonommal, s miután a politikához nem értek, a nőkhöz csatlakoztam. 

• Nagyon szeretlek titeket! - csókoltam mindkettőt homlokon, és beültem közéjük. 
• Drágám, Peter hol van? - nézett rám óvó szemmel anyám, mire rögtön kijózanodtam. - Ugyan már, tudod, hogy apád sohasem tudta tartani a száját! - simította végig a hátam, mire mindkét nő felnevetett.
• A családjával van. - motyogtam.
• Tudod, este tizenegy óra van. Nem akarok már beleszólni, hogy mit csinálsz, de szeretnélek titeket együtt látni. 

Remegő kézzel hívtam fel Petit, majd közöltem vele, hogy rögtön ott vagyok náluk, hiszen a családom meg szeretné ismerni. Furcsa módon nem ellenkezett, lelkesedett az ötletért, ezért kicsit megnyugodtam.

• Tíz perc és itt vagyok! - súgtam édesanyámnak, aki válaszul csak rám vigyorgott. - Apu, mindjárt jövök! - kiabáltam feléjük, majd felkaptam magamra egy vékony dzsekit, és már indultam is.

Izgatott voltam. Féltem Peter reakciójától, de leginkább attól, hogy ezáltal majd ő is meggondolja magát, így kénytelen leszek találkozni a szüleivel. A leggyorsabb tempóban indultam hozzá, s mivel ilyenkor a város már kihalt, bátran hajthattam végig a legkisebb mellékutcákon is. Hamar odaértem a kiszemelt házhoz, s mivel Petert nem láttam sehol, a telefonomért nyúltam, amikor hirtelen kicsapódott az ajtó, a fiú pedig rögtön beugrott. A parfümje már messziről érződött, a haja fel volt zselézve, s bár nem láttam teljesen, de később megfigyeltem, hogy a szeme is ki volt festve.

• Te nem félsz? - suttogta, mielőtt beléptünk a lakásba. Visszafordultam, majd egy halvány mosoly eleresztése után kezem közé fogtam az arcát, és megcsókoltam. Félénken átölelt, és a mellkasomhoz bújt. Éreztem, hogy félelmetes sebességgel ver a szíve. 
• Nem lesz semmi gond! - nyugtattam, majd elhajoltam tőle, megcsókoltam a homlokát, és ajtót nyitottam. - Itt vagyunk - léptem be, majd Peter is előbújt mögülem, és integetéssel üdvözölte a családot.
• Szia Peter! - hajolt közelebb hozzá anyu, majd a másik nő is, és sorba üdvözölték a fiút. - Tudod, így már sokkal szimpatikusabb vagy! - kacsintott rá anyu.
• Ennek örülök! - mosolygott megszeppenve. 
• Gondolom otthon teleetted már magad, de én is sütöttem pár dolgot - tereltem a konyha felé, majd mikor úgy gondoltam, nem láthatnak minket, megcsókoltam. - Látod, nem volt annyira borzalmas!
• Anyukádnak mindjárt szimpatikusabb lettem - nevetett. - Csak nem szabad rajzolnom előtte. - köhécselt, és mindketten a nő felé fordultunk. - Nem is mondtad, hogy van testvéred. - mormogott.
• Nem kérdezted - vontam vállat, majd az ételek elé tereltem, és ráparancsoltam egy kisebb adag desszertre. 
• Ha ezt megeszem, kérhetek én is tőled valamit? - csókolt meg, miután beleharapott a süteménybe. 
• Azt hiszed, nem tudok ellenállni neked? - vontam fel a szemöldököm. 
• De, sajnos észrevettem. - nyújtotta ki a nyelvét. 

* Peter szemszöge *

Miután megettem egypár isteni süteményt, körénk ültek a családtagok, és faggatózni kezdtek. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mikor arról kérdezgettek, hogyan álltak a szüleim ahhoz, hogy meleg vagyok. A szívem megfájdult, ahogy láttam, Adam családja mennyire tolerálja őt, és kezdtem nagyon rosszul érezni magam, hogy nekem sohasem lesz ilyen a családom. 

•  Valami baj van? Olyan hallgatag lettél? - ölelt meg Adam, amint beléptünk a szobájába. Hajnali három óra volt, én pedig még mindig nála voltam, ami egyrészt csodás dolog volt, de szerettem volna az ágyamba kerülni, és kicsit egyedül lenni.
• Aranyosak vagytok így együtt - motyogtam, és éreztem, hogy nem birok a könnyeimmel. - Tényleg, annyira jó titeket így látni - törölgettem az arcom, mialatt Adam folyamatosan simogatott. - Csak tudom, hogy velem ez sohasem lesz.
• A szüleidnek is fel kell nőnie még - biztatott.
• Ha eddig nem nőttek fel hozzá, ezután sem fognak - motyogtam, de talán én sem gondoltam komolyan.
• Emlékszel, utoljára is itt sírtál? - nézett körbe a szobába. - Valami nem stimmel ebben a szobában. 
• Nem akarok folyton sírni - törölgettem meg a szemeimet, és a táskámért indultam, amiben Adam ajándékat lapult. - Boldog karácsonyt! - öleltem át, és belecsókoltam a nyakába. 
• Haha, ez aranyos! - vette ki a rajzot, amin ő szerepelt vámpírként. - Ezt már úgyis régóta ígérted! - csókolt meg, és kivette a parfümöt, ami hasonlított az övére, az illata viszont édesebb volt. - Hm, legközelebb neked kell eljönnöd velem parfümöt vásárolni - fújt magára egy kicsit. - Ez kellemes, nagyon! Rögtön jövök! - sietett ki a szobából, majd egy ajándékcsomaggal tért vissza. - Boldog karácsonyt, édes! - suttogta, és csillogó szemmel figyelte, ahogy szétszedem a csomagot. Egy pici dobozka volt benne, flitteres kinézettel. - Mi ez, Adam? - néztem rá kikerekedett szemmel, de ő nem felelt. A dobozkát kinyitva egy nyakláncot találtam benne, amin a Hope szócska szerepelt. - Gyere, segítek! - navigált a tükör elé, majd bekapcsolta a nyakláncot. 
• Ez nagyon szép! - tapintottam meg újra és újra. - Nagyon köszönöm!
• És ne feledd, én mindig itt vagyok veled - nézett rám a tükörből, majd megölelt hátulról és megcsókolt. E csodás pillanatot az öccse zavarta meg, amint kissé ittasan ugyan, de betámolygott a szobába, hogy takarót és párnát kérjen Adamtől. 

Talán öt óra is lehetett, amikor kikászálódtunk Adam ágyából, és öltözködni kezdtünk. Minden olyan szép és romantikus volt.Ahogy kiléptünk a szobából, a karácsonyfa tárult elém s csupa jó illatok a temérdek étel miatt. A csizmák sorakozva álltak a ruhafogasok alatt, a ház rendben volt, mindenhol tisztaság. Szerettem itt lenni, biztonságot adott, nem mellesleg rengeteg szeretetet. A cipőmet lassan húztam a lábamra, amíg Adam a konyhában kávét szürcsölgetett, nem sokkal később pedig a kabátjáért indult. 

• Esik a hó! - motyogtam, miközben az utcát bámultam csillogó tekintettel. 
• Csodálatos - lehelte Adam, majd csizmát húzott, és ajtót nyitott.
• Te nem szereted? - fordultam felé, értetlenkedve. - Ha karácsonykor esik a hó, az olyan meghitt. - leheltem, majd felvettem egy hókupacot, és hógolyót formáztam belőle. - És már tapad is - lelkendeztem és messzire dobtam. 
• Vigyázz magadra! - fékezett le Adam a házunk előtt. Most már nem volt szívem elbúcsúzni tőle, nem akartam egyedül lenni. - És még egyszer boldog karácsonyt! - csókolt meg, én pedig kihúztam a kabátom alól a nyakláncomat. 
• Köszönöm! - öleltem át, és egy utolsó csók után a házunk felé vettem az irányt. 

***

• Átmentem Daisyhez! - léptem be anyuék szobájába. - Jaj, ebbe akarjátok belerakni? - közeledtem hozzájuk, hogy megnézzem, milyen keretet szánnak a rajzomnak.
• Szerintem ebben nagyon jól mutat, nem? - forgatta apu a keretet. - És középre fel is lehetne tenni - mutatott a fal közepére. 
• Jézusom, még itt vannak ezek is - csodálkoztam, és rögtön felnevettem, mikor megláttam a kisiskolásként készített ajándékaimat. 
• Csak ezzel van tele a szobánk - mosolygott anyám.
• Na jó, megyek Daisyhez! - köszöntem el tőlük, majd lesiettem a lépcsőn.

A hó még mindig esett, a közlekedés teljesen megbénult, ezért úgy döntöttem, inkább sétálok a lányhoz, minthogy órákat a buszon töltsek. A hófúvás ellenére nem volt hideg az idő, a gyerekek is vidáman játszadoztak az utcákon, vagy éppen szánkóztak a szüleivel. Az útról csak dudálások sora hallatszott, néha egy-egy mentőautó hangja is felcsendült, ekkor a gyerekek kifutottak az útszélére, és azt figyelték, milyen gyorsasággal száguldozik végig az utcákon az autó. 

• Peti, hát itt vagy! - ölelt meg a lány, mikor ajtót nyitott. - Istenem, annyira hiányoztál, gyere csak be - sietett be a lakásba. - Hideg van kint nagyon?
• Elviselhető - vetkőztem le. - Persze nem cicanaciba, és hosszított pólóba - néztem rajta végig. 
• Nemrég keltem fel, és még semmit sem csináltam - mormogott, és beterelt a szobájába.
• Látom, nálad is megvan a karácsonyi hangulat! - nevettem fel, és a díszekhez siettem, amit a lány saját maga csinált. - Hiányoztál ám nagyon - öleltem meg, és eszem ágába nem volt elengedni.
• Elfoglalt lettél - pillantott vissza a szekrényéből, ahonnan az ajándékot kihúzta. - Remélem azért örülsz majd neki - nyújtotta ki a nyelvét, és felnevetett. 
• Jézusom, mi lehet az? - vontam fel a szemöldököm. - Először te nyisd ki! - nyújtottam át a kezemben levő táskát. - Boldog karácsonyt, Daisy!
• Ó, ez nagyon aranyos! - nevetett fel. - A kedvenc parfümjeim, imádlak - ugrott a nyakamba. 
• Azért megérte az a sok vásárlás együtt - nevettem. 
• Jó, jó, tessék, nyisd ki! - adta át vigyorogva. 
• Úristen, Daisy ez - lepődtem meg. - Istenem, ez nagyon jó - nevettem fel, majd felváltva néztem Daisy arcát, és a tőle kapott párnát, amin kettőnk szerepelt. 
• Szerintem ez egy tök jó kép! - bökött a párna közepére. 
• Ennél jobb sose készüljön - pusziltam meg a lányt. 
• De szép a nyakláncod! - méregette az ékszert, mikor észrevette. - Kitől kaptad? 
• Egy ismerőstől - tapintottam végig ismét. 
• Adamtől? - nézett rám Daisy, nekem pedig kikerekedtek a szemeim, és egy szót sem tudtam kinyögni. - Jaj, azt hiszed, nem tudom? - nevetett fel. - Különben is, láttalak titeket! - fordult vissza hatalmas vigyorral az arcán. 

A szívemről mintha egy szikladarab esett volna le. A legnagyobb megkönnyebbülés mindenképpen az volt, hogy a legjobb barátnőm is tudja, mennyire boldog vagyok. Az eddigi barátságunk is gyönyörű volt, de ezek után sikerült bepótolnunk azt a pár hetet, amikor együtt voltunk, mégis hanyagoltuk egymást. Ez volt az, ami annyira hiányzott nekem. Daisy volt az, aki annyira hiányzott.