16 rész - Ellentétek

• Örülök, hogy ismét együtt lehet a család - ölelt meg anyám, mikor végeztünk a vasárnapi ebéddel. 
• Bemegyek tanulni - indultam a szobám felé, amit aztán rögtön kulcsra is zártam. 

Hogy megelőzzem a bajt, második hete vagyok folyamatosan otthon, így a szüleimnek egy rossz szavuk sem lehet rám. Az elmúlt időszakban sokat töltöttem külön anyuéktól, s ugyan nem tették szóvá, én tudtam jól, hogy rosszul esik nekik. A család kezdett ismét összekovácsolódni, én pedig nem akartam, hogy miattam hulljon ismét szét. Adam megértette a döntésemet, s igaz, hogy a héten minden nap beszéltünk, mégis hiányzott az ölelése, amit nem egy iroda eldugott zugában akartam megtenni. 

• Peter, el is felejtettem mondani - próbálta kinyitni anyám az ajtóm, majd látván, hogy nem fog sikerülni, éktelen kopogásba kezdett.
• Megyek, megyek - sóhajtottam, és kipattantam az ágyamból. 
• Pénteken sokáig voltál el - kezdett bele és egy borítékot tartott a kezében. - El is feledkeztem róla. Ez neked jött! 
• Mi ez? - tépkedtem fel a papírt. - Úristen! - kiáltottam fel, mire anyám furcsa fejet vágva kérdezősködött a teleirkált papír felől. - Visszahívtak a - a szavam elakadt szinte. - Ugyan ebben a fordulóban nem sikerült helyezést elérnie, rajzait továbbítottuk egy a 'Város rajzolói' versenyre. - olvastam fel, folyamatosan mosolyogva. - Jézusom, anyu - ugrottam az nyakába. - Elmehetek? 
• Hogyne mehetnél - tette össze a kezét, majd megölelt. - John, gyere! - kiáltott a szobába, ahonnan apám sietve szedte a lábait. - Petit beszervezték egy rajzversenyre! 
• Kicsoda? - kérdezte meglepődve a férfi, majd kiszedte a papírt a kezemből.
• Voltam egy versenyen. Ott nem jutottam tovább, de a rajzaimat elküldték erre a helyre - mutogattam a borítékra. 
• Két hét múlva kell visszamenned. Szállást biztosítanak, hiszen rengetegen lesznek, pénteken és szombaton is lesz esélyetek elmenni. 
• Adammel beszélnem kell. Meg kell kérdeznem tőle, hogy ez miképp van, ő biztosan jobban tudja - mormogtam, majd a szobába indulva megtorpantam. Nem akartam saját magam lebuktatni azzal, hogy a telefonomból előkotrom Adam számát, és felhívom. - Megyek versenyre! - ujjongtam, így leplezve azt, hogy borzasztó zavarban voltam. 

***

• Hát ez nagyon jó, Peti! - ujjongott Daisy az iskola ajtaja előtt. - Tök rendes tőlük, hogy kerestek neked egy versenyt, ahol végül is... csak rajzolókkal kell versenyezned - motyogott. 

Az idő borzasztó volt. A hó hatalmasra nőtt, mindenfelé csak hókotró autók hangja hallatszott. Sosem szerettem a telet, különösen a hideg idő miatt. A havat pedig végképp utálom, hiszen ilyenkor elő kell húzni a magasszárú bundás hócipőt, és az öltözködésünk miatt is tíz kilóval többnek látszunk. Én pedig sosem voltam olyan szerencsés, hogy három pulcsi és egy kabát segítségével optimális legyen a hőmérsékletem, és ne vacogjak folyamatosan.

• Azt írják, hogy pénteken és szombaton lesz a meghallgatás, vagy mi az - toporgott Daisy egészen addig, míg a hó le pottyant a cipőjéről a lábtörlőre. 
• Meg szállást is biztosítanak, szóval, ha úgy akad, mindkét nap ott lehet maradni. 
• Adam megy veled, igaz? - baktatott fel a lépcsőn, s nem igazán akart a szemembe nézni.
• Fogalmam sincs - sóhajtottam. - Az is lehet, hogy anyuék akarnak majd elkísérni. - húztam a számat.

Tisztában voltam a dologgal, hogy anyuéknak eszük ágában sincs eljönni velem a versenyre, viszont tényleg szerettem volna Adammel menni, de Daisyt nem akartam megbántani. Ő a legjobb barátnőm, és nagyon szeretném, hogyha velem lenne azokon az alkalmakon, amikor csak ő tud nekem támaszt nyújtani. Éreztem, és tudtam, hogy Adam és Daisy közötti kapcsolatnak még érlelődnie kell, hiszen Daisy sosem volt kedves Adamhez, tehát mindkét részről borzasztó volt az állás. 

• Adam, képzeld - ujjongott Jennifer, és az ultravékony sarkú cipőjében tipegett a férfihez. - Kaptam egy levelet, hogy a rajzaimat továbbították egy másik versenyre! 
• Ó, ez nagyszerű! - olvasgatta Adam a levelet, és fél szemmel rám nézett.
• Én is kaptam - mosolyogtam rá. 
• Te is? - pislogott Jen. 
• Aha - vontam fel a szemöldököm.
• Két napos - olvasta fel Adam. - Pénteken és szombaton, két hét múlva. Szállást adnak. Gondolom sokan vannak, és maguk sem tudják, ki mikor kerül sorra - nézegette a telefonját. - Hát, akkor gratuláljunk nektek! - nézett az osztályra, akik rögtön tapsolni kezdtek. - Ti már kaptatok valamit? - pillantott a többi versenyzőre, akik egyenként hördültek fel és rázták a fejüket. 

* Adam szemszöge* 

• Gyertek be az irodámba - állítottam meg a két versenyzőt. - Gondolom, mindkettőtök szeretne elmenni a versenyre - jelentettem ki, ők pedig hevesen bólogattak. - Rendben. Én a holnapi nap folyamán felhívom őket, és érdeklődöm picit a versenyről, és az utolsó óránkat akkor erre szánjuk.

A napjaim szinte összefolytak, rengeteg dolgom volt, és sokszor éreztem úgy, hogy minden kicsúszik a kezem közül. Köszönhetően annak, hogy Maria lelépett, egy csomó dologgal kell foglalkoznom, ami alig fél év után lerombolta teljesen az agyamat. Hatalmas felelősség egy osztályt vezetni, figyelni az apróságokra, jegyezni a hiányzásokat, feleltetni, és a többi osztállyal is foglalkozni.

***

Teljesen kimerülve estem be az ágyamba. Késő délutánra járt már az idő, s a tél miatt már sötétségbe borult az egész város. Mivel az elintéznivalóim még az íróasztalomon vártak rám, nem hagyhattam, hogy a lustaság győzzön, erőt vettem magamon, és pár ásítás közepette olvasgatni kezdtem a tanulók hiányzásának posztolgatását. 

• Ez így nem lesz jó - fogtam a fejem néhány tanuló láttán. Gyors ütemben ellenőrizni kezdtem a hiányzások igazolását, amire hét órára készen is voltam. - Te jó isten! - fogtam a fejem a fürdőszobában. 

A voksomat a zuhanyra tettem, miután annyira álmos voltam, hogy féltem, elalszom a fürdőkádban. Forró vizet engedtem magamra, ami bár égette a hátamat, a fürdés erejéig legalább ébren tartott. A kabinban töltött időm nem volt több öt percnél, egy fogyókúrás vacsora után pedig az ágyam felé vettem az irányt. 

• Hiányzol - nyögtem a telefonba keservesen, mikor végre felvette. - Holnap jó lenne beszélgetni kettesben - sóhajtoztam. - Peter, lerakom, rendben? Jó éjszakát édes, holnap találkozunk - hallgattam el, majd később hozzátettem az egyik legfontosabb szavamat a fiú felé. - Szeretlek! 

* Peter szemszöge * 

• Daisy! - állítottam meg a lányt. - Szeretnék nálad aludni este - néztem rá hatalmas szemekkel. 
• Rendben - sóhajtott a lány. - Inkább úgy mond, hogy falazzak, jó? - mormogott.
• Micsoda? Nem, nem, Daisy! Nem Adamhez szeretnék menni. Hozzád! - fogtam meg a lány kezét, mikor indulni készült. - Nagyon szégyenlem magam - hajtottam le a fejemet, és a padlót méregettem.

Borzalmasan éreztem magam a lány miatt. Bűntudatom volt, hiszen ő mindig mellettem áll, mindig mellettem van, ha kell, rá számíthatok a legjobban, én pedig képes voltam egy szerelem miatt eldobni. Legalábbis ő ezt gondolta, nyilván. Kötelességemnek éreztem, hogy kiengeszteljem, s bármennyire is hiányzott Adam, nem tudtam volna nyugodtan vele lenni úgy, hogy Daisyvel hetek óta nem találkoztam. 

Hazaérve az első dolgom az volt, hogy anyunak beadjam a szövegemet, miszerint ismét nem leszek otthon. Féltem a reakciójától. Féltem attól, hogy mire összekovácsolódna a család, ismét széthullik. Kezdett minden kicsúszni a kezeim közül, nem tudtam helyre rakni a dolgokat. Minden időmet Adamre fordítottam, ezért mindenkit elhanyagoltam, és mindenkinek hazudtam. Tartottam a gondolattól, hogy a szüleim azt hiszik, talán megjavultam, és Daisyvel több van köztünk, mint barátság, hiszen folyamatosan együtt vagyunk. Daisy pedig tisztában volt a dologgal, hogy falazott nekem, és tudom, hogy bántotta a dolog. 

• Anya - ballagtam lassan hozzá - Szeretnék Daisynél aludni. 
• Tizennyolc éves leszel, nem szabhatom meg, mit csinálj - vont vállat, mosolyogva. 
• Nem akarom, hogy haragudjatok - húztam a számat.
• Miért haragudnék? Peter, nem tarthatlak folyton itthon.
• De ti annyira igyekeztek, én meg...
• Te meg tinédzser vagy. Azt hiszed, mi ennyi idősen a szüleinkkel akartunk lenni? - nevetett, és összeborzolta a hajam. - Menjél csak!
• Köszönöm! - csókoltam homlokon, s már indultam is a szobába, hogy összepakoljak. 

Egy kisebb bőrönddel indultam el a lányhoz, miközben az útra mit sem figyelve pötyögtem Adamnek az üzenetem, mikor hangos dudálásra lettem figyelmes. A vér szinte megfagyott bennem, és egy pillanatra megálltam, felkészülve arra, hogy balesetet okozok, de legnagyobb meglepetésemre egy autós parkolt le mellém, és lehúzta az autóablakát. Rögtön felismertem a fiút, ő volt az, aki hazakísért, akivel az elmondása szerint hatalmasat buliztam. Rám villantotta hófehér fogsorát, és az anyósülést kezdte paskolni. 

• Köszönöm, de inkább gyalogolok tovább - igazítottam meg a táskám pántját, és indultam is. 
• Miért? Hova sietsz ennyire? - állította le a kocsit, és villámgyorsan kipattant belőle.
• A barátnőmhöz.
• Azt hittem, meleg vagy. 
• A legjobb barátnőmhöz megyek.
• Nem fog megharagudni, hogyha késel kicsit - simított végig a kezemen, és egyre csak közeledett.
• Nem, nem fog. De én nem szeretnék késni. Főként nem miattad. 
• Ez furcsa - hátrált. - Te vagy a második ember, akit miután megdugtam, elutasít. Ráadásul majdnem egy időben.
• Engem nem dugtál meg - jelentettem ki. - Most mennem kell, szia! - intettem neki, és faképnél hagytam. Messziről visszanéztem, s láttam, ahogy belerúgott egy hatalmas hókupacba, majd az autójába szállt, hogy elhajtson. Titkon féltem, hogy utánam jön, de szerencsére lefordult a legelső utcánál.

A fülhallgatót visszadugtam a fülembe, felhangosítottam a zenét, és kizárólag az útra koncentráltam. Még a hangos zene sem tudtam elhessegetni a gondolatomat a fiúval kapcsolatban. Aggódva kezdtem gondolkodni azon az estén, de semmi semmire sem emlékeztem belőle. Idegesített a kijelentése, és reménykedtem a dologban, hogy pusztán azért mondta, hogy lefektetett, hogy most ismét megtegye.

A lámpa zöldre villant, én pedig villámgyorsan lépkedtem a zebrán, hogy lefordulhassak és ezzel beérhessek Daisyék utcájába. Siettem, ahogy csak tudtam, s mire becsengettem hozzájuk, alig kaptam levegőt.

• Hideg van, igaz? - tessékelt be az édesanyja. - Miért nem szóltál? Elhoztalak volna!
• Jaj, dehogyis! Jót tett a friss levegő, köszönöm - vetettem le a cipőmet, majd a melegebb ruháimat és besétáltam Daisy szobájába.
• Peter! - ugrott a nyakamba a lány. - Gyere csak! Vettem két üveg koktélt - zárta kulcsra a szobát, és előhúzott a szekrényéből két üveg Mojitot. - Annyira örülök, hogy ismét együtt lehetünk! - ölelt meg.
• Daisy, annyira szeretlek! - szorítottam, és eszem ágában sem volt elengedni a lányt. Éreztem a leheletét a vállamon, hosszú szőke hajának kellemes illata pedig rögtön megcsapta az orromat. 
• Csücsülj le! - ütögette az ágyat, amire rögtön le is huppantam. A lány pördült párat, poharat hozott, én pedig kihúztam a táskámból a közös párnánkat, amivel aludni fogunk. - Tudod, hogy nem fogod ma megúszni. Mindent be kell számolnod Adamről! - szótagolta a mondatot hatalmas vigyorral a száján. 
• Daisy! 
• Nem érdekelsz! Mindent hallani akarok. Imádom látni, hogy boldog vagy! - csitított el, és felhörpintettük az első pohár koktélt. 

Hangos zenét kapcsoltunk, és sokáig csak ültünk egymással szemben, hatalmas vigyorral az arcunkon, és sorra húztuk le a koktélt a poharunkból. Az ötödik pohár után már nem számított semmi, nem voltam zavarban, ha Adamről beszéltem, és képes lettem volna minden titkot kikotyogni, ha lett volna ilyesmink Adammel.

• Azt mondod, még nem feküdtetek le? - sikított Daisy, és alig bírta abbahagyni a nevetést. 
• Csomószor bepróbálkoztam nála, ő meg csak annyit hajtogatott, hogy van még időnk - forgattam a szemeimet, és teletöltöttem a poharunkat. - Kezdek türelmetlen lenni.
• De tudja, hogy voltál már pasival, nem?
• Persze, az volt az első, hogy elmondtam neki - nevettem fel. - De semmi... nem érdekli. Ráérünk még, szerinte! - takartam el az arcomat.
• Na és, jól csókol legalább? 
• Baromi jól! - áradoztam. - Bár... ha vele vagyok, eleve nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy milyen szerencsés vagyok. Sohasem gondoltam volna, Daisy!
• Mennyire utáltad... mielőtt imádtad - röhögött. 
• Daisy, nem akarom, hogy utáld! 
• Én nem utálom - tiltakozott. - Egyszerűen... úgy viselkedem vele, ahogy ő velem!
• Ő pedig azért köcsög veled, mert te is az voltál vele - bonyolódtam bele a saját mondatomba. 
• Majd valahogy... összehozzuk, vagy mi - fintorgott a lány, és inkább megitta a pohara tartalmát.

Órákat csak beszélgettünk, nevetgéltünk, és ittunk, pont úgy, mint régen. Egyre részegebbek és hangosabbak voltunk, ám mivel a szobaajtó zárva volt, Daisy szüleinek esélye sem volt elcsitítani minket. Mikor kellőképpen berúgtunk, és kibeszéltünk egymás szexuális vágyát, jó ötletnek tartottuk, hogy lefeküdjünk és holnap egész nap pihenjünk.

• Szédülök - szólalt meg a nagy csend közepén Daisy, én pedig remegve ijedtem fel. 
• Baszd meg - nevettem fel. - Én már jól vagyok, de ha most feléd fordulok, nekem is kavarogni kezd a gyomrom.
• Azt hiszem, ki kell mennem a mosdóba - ült fel Daisy, nagy levegőket vett, majd a nagy sietségében arccal előre az ajtónak esett.
• Azt a kurva, jól vagy? - siettem felé, de ő csak nevetett. - Nem ütötted meg magad?
• De, kicsit. - röhögött. - De nem fáj, csak a térdem. Már nem is vagyok rosszul! 
• Szerintem kikísérlek a mosdóba - vágtam ideges arcot, majd mikor kiléptünk a szobából, hangosan kezdtem nevetni. - Láttad volna magadat - fogtam az arcom. - Vicces voltál! - vigyorogtam a képébe.
• Jól van! - húzta el a szót, és megütött. 

A mosdóba érve ismét magunkra zártuk az ajtót, s amíg Daisy alaposan mosta az arcát és a fogát, én a lehajtott vécén ülve támasztottam a fejemet. A világ forgott velem, és éreztem, hogy vissza kíván jönni a pár órája megivott alkohol. 

*Adam szemszöge*

Már az ablakon kinézve is kirázott az időtől a hideg, ezért a szombati napomat pihenéssel töltöttem. Már késő délután lehetett, mikor az ágyamba kuporodva neteztem a telefonomról, és rábukkantam mindenféle csodagépekre, már ami a testépítést illeti. Negyed órás tanakodás után vállat vonva nyomtam rá egy futópadra, ami szimpatikusnak tűnt, ráadásul nagy helyet sem foglalt. Miután megrendeltem a gépet, elégedetten dőltem el az ágyamban, miközben a tévében a szokásos szombati őrültségek mentek.

• Bezzeg régebben... ilyenkor sosem voltam itthon - pillantottam a karórámra, és hangosan felsóhajtottam. Ahhoz már későre járt az idő, hogy a barátaimat meglátogassam, akiknek a háromnegyede nyilván otthon alapozik a haveri társasággal, majd ezek után indulnak bulizni. - Jaj, istenem! - fogtam a fejemet, és igyekeztem kitalálni valami elfoglaltságot, amitől nem öl meg az unalom, de ebben a pillanatban csakis a bulizásra tudtam gondolni. - Hát, próba szerencse! - sóhajtottam, és bepötyögtem Peter telefonszámát, de pár csengés után ki is nyomtam, tudván, hogy Daisyvel van. 

A rengeteg tévézés ugyan meghozta a hatását, miután elindultam a fürdőszobába, egyből kiszökött belőlem még az álmosság gondolata is. A forró fürdő ugyan égette a testem legtöbb részét, mégis csaknem egy órán keresztül feküdtem a vízbe, és néztem a csapon levő tükörképemet, ami ugyan eltorzult volt kicsit, tökéletesen láttam magamat. Ilyenkor elleptek mindenféle gondolatok, közöttük a magány is, ami az én koromban már nem is olyan érdekes. Ugyan Peter mellettem volt, mégsem volt velem, és borzasztóan hiányzott. A dolgok gyötörtek, Peter fiatal, és nem rám van szüksége, és akármennyire is szeretnénk egymást mindketten, fiatal fejjel máshogy látja az élet és egy kapcsolat dolgait, mint egy harmincas pasas.

Miután másfél órán keresztül nézegettem magamat, rá kellett jöjjek, hogy a víz igencsak kihűlt körülöttem, a testem libabőrös lett, és a hideg is rögtön kirázott. Forró zuhanyt engedtem, amit végigvittem a testemen, csak ezek után léptem ki a kádból, és öltöztem pizsamára. Az óra már majdnem éjfélt mutatott, az álmosság pedig kezdett elkapni, ezért egy szerelmes üzenet elküldése után bebugyoláltam magam az ágyba, és a fél órára beállított tévére aludtam el.

***

• Micsoda? Honnan tudja? - meredtek a szemeim a fiúra.
• Azt mondta, látott minket - vont vállat, miközben csillogó szemekkel várta a véleményem.
• Peter, nem tartom jó ötletnek.
• Adam, a legjobb barátnőm, szeretném, ha velem jönne.
• Ezzel nincs is semmi gond - tűrtem el a tincseket az arcából, és megsimítottam a kezét. Gyengéd teste hozzám simult, miközben éreztem dübörgő szívverését. Hiányzott. - De én nem fogok veletek lenni. Az túl feltűnő lenne.
• Szeretném, ha megismerkednétek - mormogta a mellkasomba, mire felsóhajtottam. - Nem ismered. Nem olyan elviselhetetlen, mint gondolod.
• Rendben - egyeztem bele a dologban. - De türtőztessetek magatokat, légyszíves! 

* Peter szemszöge*

• Telefon... megvan - tettem a zsebembe a készüléket. - Fülhallgató megvan. Pénztárca megvan. Oké, azt hiszem, minden megvan, ami kell - kiabáltam saját magamnak a szobába. Anyu és apu izgatottan toporogtak a szobám előtt, és kissé unva ugyan, de felmértek minden egyes cuccot, amit eltettem magamnak. 
• Indulhatunk? - lépett ki Daisy a fürdőszobából, teljesen kicicomázva.
• Ti egész biztosan versenyre mentek? - pislogott apu hatalmas szemekkel Daisyre. - Gyönyörű vagy, kislány! - borzolta össze a frissen vasalt haját.
• John, hé! - csapott a férfi kezére aprókat. - Neked hogy esne - ugrált, így elérve apám dús hajkoronájának tetejét. - Ha így összeborzolnám a hajad? - nevetett, miközben két kézzel gyalázta a frizurát. 
• Induljuk - sóhajtottam nagyot, és felemeltem a bőröndömet. - Nem is olyan nehéz. Na, menjünk. - nyitottam ki az ajtót, és kiléptem az udvarra. Adam már várt az autójában, anyám pedig egyből felé rohant, és beszélgetésbe enyelegtek. 
• Vigyázzon rájuk! - szorította meg anyu Adam kezét. 
• Ez természetes - mosolygott a férfi, majd bepakolta a cuccainkat az autó csomagtartójába, és beinvitált minket a hátsó ülésre. 
• Sziasztok! - pusziltam meg az ősöket, és már indulhattunk is. 

Az úton csendben voltunk, nem szóltunk egymáshoz. A szüleim előtt nem ülhettem Adam mellé, ezért a vasútállomásig Daisyvel ültem a hátsó ülésen. Ugyan észrevettem, hogy Adam néhol rám néz a visszapillantó tükörből, nem szólt semmit. Daisy bedugta a fülesét, és rongyosra hallgatta vadonatújan letöltött zenéit, én pedig szokás szerint a fejemből bámultam ki, és a fényekben pompázó várost figyeltem. 

• Ugye nem haragszol? - suttogtam a férfinek, mikor a vonatra sétáltunk. 
• Miért, kellene? - pillantott rám, és továbbindult. 
• Adam, nem akarom, hogy ezt csináld egész úton - fogtam meg a karját, és egy pillanatra megálltunk.
• Peter - sóhajtott Adam, kissé idegesen - tudom, hogy Daisynek semmi rossz szándéka nincsen... De én mégis tartok a dologtól, hogy elkotyogja a titkunkat.
• Nem fogja elkotyogni senkinek - vontam fel a szemöldököm. - Menjünk - fordultam el tőle, és a vonat felé siettem. 

A kedvem ugyan elromlott, próbáltam csak a jóra koncentrálni, és a verseny gondolatával felvidítani magamat. A vonaton összetalálkoztunk Jenniferrel, és a legjobb barátnőjével, akit mindenképpen szeretett volna magával hozni. 

• Jól vagy? - fordult felém Daisy a vonaton. 
• Persze - ráztam meg a fejem, hogy visszazökkenjek a valóságba. - Örülök, hogy itt vagy! - fogtam meg a kezét, mire Adamre pillantott. - Daisy...
• A legjobb barátom vagy. Nem fogom elpletykálni a titkodat senkinek. 
• Én tudom, Daisy! 
• De Adam - pillantottunk rá, mire furcsa fejet vágott, és kivette a fülest a füléből. - Köszönöm, hogy eljöhettem - suttogta a férfinek, mire ő elmosolyodott. 

Mire a vonatunk megérkezett, már szürkület volt, ezért kizártnak tartottam, hogy a mai napon eljutunk bárhova is a szállodán kívül. A város csodaszép volt, a világítások erősebbek voltak, mint felénk, a zárva tartó butikok is ugyanolyan szépen ki voltak díszítve, mint a város temploma, vagy épp a városháza. Rögtön előkaptam a fényképezőmet, és kapásból csináltam körülbelül száz darab képet a város szépségeiről.

• Tetszik? - bökött oldalba Adam, miközben a hátam mögött nézegette a frissen készült képeimet.
• Viccelsz? Itt gyönyörű minden - fordultam felé, és ugyan megöleltem volna, tudtam, hogy nem szabad. 
• Nos - nyelt nagyot, és suttogni kezdett. - Ha szeretnéd, az éjjel kijöhetnénk kicsit. Ha már ennyire tetszik a város - bólintott a kijelentésére. Gyertek, lányok! - kiáltott Jenniferéknek, akik épp magukat fotózgatták egy kiplakátolt buszmegálló előtt. 
• Rendben, majd hívlak. Köszönöm - tette le Daisy a telefont, és halványan rám mosolygott. Nem értettem a reakcióját, ezért csak lehunyta a szemét, és tovább kuncogott. 

Fél óra múltán már a szállodában voltunk, Daisyvel pedig rögtön betámadtuk a hotel éttermét, hogy egy kellemes koktél mellett beszélgessünk. 

• Nyugi, csak... Adam... nem biztos még a dolgokban. Az állásába kerülhet, és fél. 
• Megértem - nyelte le a legelső kortyot a lány. - Tudom, hogy fél. De ahogy észreveszem, nem is szeretne megismerni, inkább csak elítél. 
• Nem ítél el - kacagtam. - Majd megismeritek egymást.

* Adam szemszöge* 

A szobában izgatottan pakoltam ki a cuccaimat, mikor Daisy és Peter beléptek, hatalmas mosolyukkal az arcon. Mindkettejük kezében bőrönd volt, Daisy félve, Peter pedig egy hatalmas öleléssel köszöntött. 

• Hova cuccoltok? - csodálkoztam a bőröndök láttán. 
• Én a rokonaimnál leszek ma este - nyelt nagyot Daisy. 
• De a szobád... - mutatottam zavartan a lány szobájára.
• Petivel közösen kivettük - mosolygott. 
• Ó, hát ez... kedves tőled - mormogtam, majd felajánlottam a lánynak, hogy elkísérem a rokonaihoz, de ők már a szálloda előtt vártak a lányra. 
• Nézd - nyitott ki egy ajtót Peti, ami az ő szobájukra nyílott. 
• Ti miket intéztetek Daisyvel? - torpantam meg a másik szoba előtt, mosolyogva. - Szeretlek! - öleltem át a fiút, és megcsókoltam. 
• Látod... így nem kell titokban találkoznunk. Csak átlépek a szobámba - szorított meg, és gyengéden megharapta a számat. - Daisy nem akar neked rosszat - jegyezte meg a halkan, a mellkasomba suttogva. 

Miután a csapat egyszerre indult le vacsorázni, mind a négyen kulcsra zárt ajtók mögött tértünk nyugovóra, és vártuk a másnapot. Peter egész este rajzolgatott, majd egy kellemes masszázs után rávettem, hogy aludjon velem. 

• Szeretlek! - suttogta az ágyban a fiú. 
• Félsz? - fordultam felé, hallván, hogy nem tud aludni. 
• Izgulok inkább - törölte meg az arcát. 
• Minden rendben lesz - csókoltam meg, és magam mellé húztam. - Én itt leszek melletted.
• Tudom. 
• És Daisyvel együtt szurkolunk neked - Egy sóhaj hagyta el a számat, majd párszor megcsókoltam a fiút, miközben szorosan öleltem. - Aludnod kellene. Fáradt leszel - Miután a mellkasomra helyezte a fejét, finoman betakargattam, és egy halvány csókot nyomtam a hajába, lassan pedig hallottam is szuszogását, ekkor pedig én is kényelembe helyeztem magam, és nyugodtan hajtottam álomra a fejemet.

15 rész - Karácsony, meglepetésekkel

* Peter szemszöge *

• Azt észrevetted, hogy már több, mint két hónapja...
• Két hónapja mi? - vonta fel a szemöldökét Adam, mikor látta, hogy nem tudom megfogalmazni a mondandómat.
• Hát, két hónapja - köröztem a kezemmel, mint egy idióta, de nem akartam kimondani.
• Két hónapja vagy nekem, igen - húzott magához. - Ennyire gyorsan még sosem teltek a hetek! - villantotta meg csodás mosolyát. - És a szüleid mit tudnak, merre vagy?
• Egy internetes barátnőmnél leszek pár napig.
• Apád örült, mikor közölted vele, hogy lány? - állt meg egy pillanatra, és mélyen a szemembe nézett.
• Azt hiszem, elfogadott. Illetve, elfogadta a tényt, beletörődött. 
• Mit szólnának ahhoz, ha lenne pasid? 
• Adam, azt hiszem, ez még korai lenne. - tördeltem az ujjaim, mire a kezét a kezemre tette, és megcsókolt.
• Hidd el, nálam jobban semelyikőtök nem fél a találkozástól! - mosolygott. - Csak a te véleményedre vagyok kíváncsi. 
• Nem tudom... Anyu azt mondta, retteg a pillanattól. Apu... úgy látszik, most megenyhült kicsit - sóhajtottam - De... fogalmam sincs. Még ráérek ezen gondolkodni! - vigyorogtam bele Adam arcába.

A téli szünet éppen hogy kitört, én máris Adamnél töltöttem a napomat, amiről a szüleim mit sem sejtettek. Amíg vele voltam, szinte egy percet sem voltunk otthon, folyamatosan sétáltunk a szállingózó hóban, vagy éppen a helybéli kávézóban szürcsöltük a forrócsokinkat. Miután az otthoni dolgaim is kezdtek helyrejönni, a szüleim egyre többször engedtek el különféle helyekre, így most sincsenek tisztában a dologgal, hogy egy városban tartózkodom velük. 

Miután jéggé fagyott testünket felmelegítette a kávézó kályhája, megittunk egy-egy forralt bort, majd folytattunk tovább utunkat. Szinte belebolondultam a tudatba, hogy kézen fogva sétálunk Adammel a városban, ott, ahol mindenki láthat, ám látszólag őt ez hidegen hagyta. Ugyan az emberek sokszor furcsa szemmel néztek rám, ami engem kezdett aggasztani, Adam mosolyogva sétált mellettem, és közben a családomról kérdezgetett. Nem szerettem, ha róluk faggatott. Nem szerettem a családomról beszélni, különösen nem kevésbé ismertebb személyeknek, akik miután tisztában voltak a ténnyel, hogy meleg vagyok, a legelső kérdésük a szüleim felé irányulva az volt, hogy hogyan tudtak elfogadni. Vajon ki vallaná be a barátainak, hogy ez még nem történt meg? Mit szólnának az emberek ahhoz, hogy tizennyolc évesen még mindig a szüleim elfogadásáért könyörgöm? Vajon a többi családnál is felmerülnek ilyen problémák, vagy ez csak velünk fordul elő nap, mint nap? 

* Adam szemszöge *

• És karácsonyra mivel készültél nekik? - faggattam Petert, mikor végre kettesben lehettünk otthon. 
• Rajzoltam nekik egy képet, hármunkról. - mosolygott rám félénken, és még mindig az ujjait ropogtatta. 
• Miért félsz, Peter? - fogtam meg a kezét, és magamhoz öleltem. Finom, édes illatú parfümje volt, és a hajára fújt lakknak is kellemes illata volt. Végigsimítottam a kezem gyönyörű arcán, majd a kezeim közé fogtam, és megcsókoltam. Félénken ugyan, de visszacsókolt, miközben a kezét a derekam köré fonta, s úgy húzott egyre közelebb magához. - Ezt már szeretem! - nevettem bele a csókba. 
• Szeretném! - suttogta a fülembe, miközben a farmerom övével szórakozott. - Nagyon szeretném! 
• Peter, én is szeretném, hidd el - tértem ki előle, és mélyen a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy igazán szeretné, és nekem is rettentő nehéz volt az elmúlt órákban kibírni azt a csábítást, amit akkor érzek, ha vele vagyok, de nem szeretném, ha azt hinné, csakis a szexre kell. 
• Adam, kérlek! - húzott közel magához, miközben a derekamat szorította. 
• Ráérünk még! - szakítottam félbe a csókot, és felálltam az ágyból, hiszen tudtam, hogyha ott maradok, nem bírok magammal. - Peter, kérlek, ne csináld! - nevettem, miközben a körmömet kaparásztam. 

A konyhába indultam, hogy egy pohár hideg vízzel frissítsem fel magamat, mikor éreztem, hogy Peter megáll az ajtóban, és méregetve néz. 

• Ugye nem haragszol? - sóhajtottam, és felé indultam. Nem szólt semmit, csak bűnbánóan a mellkasomat nézte. - Peter, egy csomó időnk van, miért akarsz ennyire sietni vele?
• Mert tudom, hogy szükséged van rá! - erősködött, majd leült az asztalhoz, és beletúrt a hajába. 

Sajnáltam Petert, és elmondhatatlan bűntudatot éreztem, de nem engedhettem a csábításnak. Nem értett meg, nem értette, hogy sokkal fontosabb a tudat, hogy velem van, mint az, hogy lefeküdhessek vele. Számtalanszor megtehettem volna, de sosem voltunk elég nyugodt helyzetben ahhoz, hogy megtörténjen. És most, itt vagyunk egy teljes napja, és teljesen magamba fordultam ezen a téren, épp úgy, mint egy kezdő tinédzser. 

• Peter - sóhajtottam, és magamhoz húztam. - Nekem rád van szükségem! Nem arra, hogy lefeküdjek veled.
• De arra is szükséged van, Adam, én ezt tudom! - bújt ki a karjaim közül. - Ha valami bajod van, szólj nyugodtan - nézett félénken rám.
• Teljesen egészséges vagyok - nevettem fel. - Nem vagy éhes? 
• Ne tereld a témát! - állt fel, és elém lépett, ezzel megakadályozva, hogy a konyha felé induljak. - Adam, basszus, ne már! Nem hiszem el, hogy te nem vagy felizgulva! - tárta szét a kezeit. 
• Drága, én ahányszor már visszafogtam magam miattad - öleltem át. 
• De miattam nem kell. Mondtam már, nem vagyok szűz. Lehet, hogy elsőre nem fog könnyen menni, de majd alkalmazkodunk egymáshoz - nyomott pár puszit a számra.

***

* Peter szemszöge * 

• Legközelebb nem úszod meg ennyivel! - öltözködtem, hiszen anyuéknak már küldtem egy üzenetet, hogy fél óra múlva a vasúton találkozunk. 
• Az én beleegyezésem nélkül nehéz lesz - nevetett Adam, és az övcsatjával bajlódott. Próbáltam nem rá koncentrálni, de éreztem, hogy ismét elkap a szenvedély, s már nagyon szükségem volt a férfire. 
• Valamit kitalálok, ami után nem tudod majd visszafogni magad - sétáltam hozzá, hogy becsatoljam az övét, majd egy nyelves csókkal ajándékoztam meg. - Nem hiszem el, hogy ilyenkor sem kellek.
• Édes, te nekem mindig kellesz! - sóhajtott, látszólag már unta ezt a témát, ám én nem engedtem. 
• Köszönöm, hogy itt lehettem! - csókoltam meg utoljára az ajtó előtt, mikor egy autó fékjét hallottam meg, Adam pedig szinte eltolt magától. - Maria? - nyíltak tágra a szemeim, és alig jutottam szóhoz. - Tanultunk. - nyeltem nagyot, majd egy műmosolyt csaltam az arcomra, és egy integetéssel köszöntem el Adamtől, majd üdvözöltem a volt osztályfőnökömet. 

Az idő hideg volt és csípős, éppen télies, ahogy annak lennie kellett. Nem szeretem a telet, sem a hideg időt, de karácsony napjakor ragaszkodtam ahhoz, hogy hófehérbe boruljon az egész város, bár most ez a tervem nem akart összejönni. A karácsonyig két napom volt, a szüleim rajza viszont még befejezésre várt, és Adamnek sem tudtam semmit vásárolni. Az egyetlen ajándék, ami már hetek óta megvolt, az Daisy parfümszettje, ami tartalmaz még tusfürdőt és testápolót is a különféle illatszerek mellett. Bár fogalmam sem volt, hogy állunk Daisyvel, hiszen a téli szünetben egy percet sem beszéltünk, és az iskolában sem voltunk bőbeszédűek egymással szemben, be kellett vallanom magamnak, hogy rettentően hiányzott a lány, s akárhányszor azt hazudtam a szüleimnek, hogy hozzá megyek, elkapott a bűntudat, miszerint még ő sincs tisztában a dologgal, hogy két hónapja boldog párkapcsolatban élek. 

Mire az összes gondolatomat alaposan átrágtam, már a vasútállomás sarkán fordultam be, ahol éppen elcsíptem, amint édesanyám sétál be a váróterembe. Szerencsémre találtam egy hátsó bejáratot, ami a mosdókhoz nyílik, ezért könnyen adhattam be anyunak, hogy miután a vonatom beért, még el kellett intéznem pár dolgot, köztük a mosdót is igénybe vettem. 

• Kicsim, jól érezted magad? - ölelt meg a nő szorosan, s alig akart elengedni. - Jaj, remélem nem hoztalak kínos helyzetbe! - simította végig az arcom, majd megigazította a ruháját, és a kijárat felé indult. - Arrafelé is ennyire hideg van?
• Nem, úgy éreztem, arra enyhébb kicsit az idő - motyogtam. - Szerinted fehér karácsonyunk lesz?
• Azt mondta a híradó - indította el a nő az autót. - Én nem tudom, mit higgyek. 
• Ha a híradó azt mondta, az már egy kis reménysugár, nem? - vontam fel a szemöldököm. - Apu otthon van? 
• Igen. Nem szeretnél vele elmenni fát venni? Vagy fáradt vagy?
• Elmehetek - csillant fel a szemem. 

Ahogy hazaértünk, szinte kipattantam az autóból, besiettem a lakásba, s miután ledobtam a cuccaimat a kanapéra, apa szobájához léptem, indulásra készen.

• Melinda, majd jövünk! - kiabált vissza az ajtóból, majd az autóhoz siettünk, és a tőlünk fél órára lévő kisvárosba indultunk fát venni. 
• Annyira imádom az illatukat! - szálltam ki a kocsiból, és mint egy kisgyerek, csillogó szemmel nézegettem a rengeteg fákat. 
• Mondanám, hogy válassz, de szerintem mindegyik ugyanolyan - baktatott mögöttem a férfi. - Ez, szerinted?
• Nem túl kicsi? - fintorogtam.
• Nincs kisgyerek a lakásban.
• Apu, a karácsony az karácsony! Nem csak akkor kell kitenni magadért, amikor kisgyereked van - leheltem.
• A fiú jól beszél! - lépett mellénk az eladó. - Ez a fa tökéletes választás lenne... szerintem.
• Vagy épp ez! - léptem egy magas, mégsem túl hatalmas fa mellé. 
• Ez egy kiváló típus. Nem hullatja a leveleit, tökéletes marad egészen addig, míg a lebontására kerül a sor. Sőt, még tovább is! 
• Akkor azt hiszem, ezt kell megvennem - nyúlt a férfi a zsebébe, és előhúzta a pénztárcáját. Az eladó hívott magához két segítőt, akik egymaguk vitték az autónkhoz a fát, míg apám a pénzzel foglalkozott. - Sokba kerülsz te nekem. 
• Nem én kerülök sokba, hanem a karácsonyfa. Azt szeretném, ha szép karácsonyunk lenne. - néztem hátra, és megcsodáltam a fa egy részét. - Szerintem nagyon szép.
• Peter, ez egy közönséges fenyőfa. - nézett rám értetlen tekintettel, a válaszom pedig csak egy sóhaj volt, és inkább csendben maradtam. - És jól érezted magad? 
• Igen, jó volt őt megismerni. - pillantottam a férfire, s próbáltam magam nem elárulni. 

Szerencsére apám sohasem volt egy bőbeszédű ember, hamar kifogyott a kérdésekből, ennek pedig most különösen örültem. Az út többé részében csendben ültünk egymás mellett, mialatt a rádióban karácsonyi zenékkel próbálták a hangulatot szebbé tenni. Az ablakon kinézve szerelmespárok tömegét láttam sétálgatni, és hatalmas táskákkal kijönni a butikokból. 

• Apu, kérdezhetek valamit? - néztem apura, mikor az ablakban megláttam egy idős házaspárt. Apám nem szólt semmit, aprót bólintott, majd megigazította a pólóját, ezzel felkészülve a kérdésre. Utoljára visszapillantottam az ablakra, majd a férfi felé fordultam. - Ti... anyuval hogy álltok? 
• Szeretem anyádat - nyelt nagyot.
• Nem tűnik úgy. Apa... Anya sohasem beszél erről, de én tudom, hogy nincs minden rendben köztetek. 
• Az utóbbi idők megviseltek minket. 
• Milyen utóbbi idők? - kerekedtek el a szemeim, s felkészültem a legrosszabbra. 
• Fiam, minden házasságban akadnak gondok. Mi mindent megteszünk, hogy helyrehozzuk a hibáinkat, de ehhez idő kell. 
• Miattam veszekedtetek? - motyogtam, és az ablakra koncentráltam. 
• A nagy veszekedések között már mindenen képesek voltunk vitázni - Erősen koncentrált az útra, s látszólag alig várta, hogy hazaérjünk. A szüleim kínos szituációba hozása szinte már természetes dologgá vált számomra, hiszen sohasem tudtam olyan témát kitalálni, ami miatt nem keltettem volna feszültséget. 

Jobbnak tartottam, hogy csendben maradjak, majd láttam, ahogy apám megenyhül, mikor már több perce csendben voltam. A telefonomért nyúltam, és Daisy számát kezdtem keresni, majd egy üzenetben szólítottam fel egy találkára. A szemem sarkából láttam, ahogy apám az üzenet lényegét figyeli, majd mikor a küldés gombra mentem, halvány sóhaj hagyta el a száját, ám nem szólt semmit. A bűntudatom egyre csak nőtt, és éreztem, hogy megint veszekedés lesz abból, hogy Daisyhez megyek, ám a szüleimnek fogalma sem volt, mennyire régen láttam már a lányt. 

* Adam szemszöge * 

• Boldog Karácsonyt! - nyitottam ajtót nagy mosollyal az arcomon, majd a szüleimet és azok társát egy egy puszival üdvözöltem. - Nagyon örülök, hogy itt vagytok. 
• Hű, micsoda díszek. Te aztán kitettél magadért! - bámulta édesanyám a falakon levő és az lámpákról lelógó karácsonyi díszeket. 
• Igyekeztem - mormogtam, majd az ebédlőhöz tereltem őket, ahol már illatozott a karácsonyi vacsorák többsége. Az asztalra pakoltam az összes ételt, majd a borok után igyekeztem mindenkinek a kedvére tenni. - Nem tudtam, hogy a hölgyek milyen bort szeretnek, ezért több félét vettem - nézegettem a borok leírását. - Mindenki igyon és egyen azt, amit akar! - szólítottam fel a családot, és leültem a helyemre.

A karácsonyi hangulat ismét a tetőfokára hágott édesapámnak köszönhetően. Ő a család viccmestere, és a lelke. Bár a szüleim már nincsenek együtt, örömmel néztem, hogy bár csak apunak van élettársa, az utálkozások nyoma még csak fel sem fedezhető. A családom boldog volt, nem mellesleg együtt voltunk boldogok, ami nagyszerű érzés volt. 

Órákkal később, mikor a hangulat is jobban feloldódott, mindenki úgy beszélgetett, mint a régről ismert barátok. Édesanyám, és apám barátnője a kelleténél jobban elbeszélgettek egy vörösbor társaságában, apám és az öcsém pedig ismét politizálni kezdtek. Én csendben figyeltem őket, miközben pár képet kattintottam a telefonommal, s miután a politikához nem értek, a nőkhöz csatlakoztam. 

• Nagyon szeretlek titeket! - csókoltam mindkettőt homlokon, és beültem közéjük. 
• Drágám, Peter hol van? - nézett rám óvó szemmel anyám, mire rögtön kijózanodtam. - Ugyan már, tudod, hogy apád sohasem tudta tartani a száját! - simította végig a hátam, mire mindkét nő felnevetett.
• A családjával van. - motyogtam.
• Tudod, este tizenegy óra van. Nem akarok már beleszólni, hogy mit csinálsz, de szeretnélek titeket együtt látni. 

Remegő kézzel hívtam fel Petit, majd közöltem vele, hogy rögtön ott vagyok náluk, hiszen a családom meg szeretné ismerni. Furcsa módon nem ellenkezett, lelkesedett az ötletért, ezért kicsit megnyugodtam.

• Tíz perc és itt vagyok! - súgtam édesanyámnak, aki válaszul csak rám vigyorgott. - Apu, mindjárt jövök! - kiabáltam feléjük, majd felkaptam magamra egy vékony dzsekit, és már indultam is.

Izgatott voltam. Féltem Peter reakciójától, de leginkább attól, hogy ezáltal majd ő is meggondolja magát, így kénytelen leszek találkozni a szüleivel. A leggyorsabb tempóban indultam hozzá, s mivel ilyenkor a város már kihalt, bátran hajthattam végig a legkisebb mellékutcákon is. Hamar odaértem a kiszemelt házhoz, s mivel Petert nem láttam sehol, a telefonomért nyúltam, amikor hirtelen kicsapódott az ajtó, a fiú pedig rögtön beugrott. A parfümje már messziről érződött, a haja fel volt zselézve, s bár nem láttam teljesen, de később megfigyeltem, hogy a szeme is ki volt festve.

• Te nem félsz? - suttogta, mielőtt beléptünk a lakásba. Visszafordultam, majd egy halvány mosoly eleresztése után kezem közé fogtam az arcát, és megcsókoltam. Félénken átölelt, és a mellkasomhoz bújt. Éreztem, hogy félelmetes sebességgel ver a szíve. 
• Nem lesz semmi gond! - nyugtattam, majd elhajoltam tőle, megcsókoltam a homlokát, és ajtót nyitottam. - Itt vagyunk - léptem be, majd Peter is előbújt mögülem, és integetéssel üdvözölte a családot.
• Szia Peter! - hajolt közelebb hozzá anyu, majd a másik nő is, és sorba üdvözölték a fiút. - Tudod, így már sokkal szimpatikusabb vagy! - kacsintott rá anyu.
• Ennek örülök! - mosolygott megszeppenve. 
• Gondolom otthon teleetted már magad, de én is sütöttem pár dolgot - tereltem a konyha felé, majd mikor úgy gondoltam, nem láthatnak minket, megcsókoltam. - Látod, nem volt annyira borzalmas!
• Anyukádnak mindjárt szimpatikusabb lettem - nevetett. - Csak nem szabad rajzolnom előtte. - köhécselt, és mindketten a nő felé fordultunk. - Nem is mondtad, hogy van testvéred. - mormogott.
• Nem kérdezted - vontam vállat, majd az ételek elé tereltem, és ráparancsoltam egy kisebb adag desszertre. 
• Ha ezt megeszem, kérhetek én is tőled valamit? - csókolt meg, miután beleharapott a süteménybe. 
• Azt hiszed, nem tudok ellenállni neked? - vontam fel a szemöldököm. 
• De, sajnos észrevettem. - nyújtotta ki a nyelvét. 

* Peter szemszöge *

Miután megettem egypár isteni süteményt, körénk ültek a családtagok, és faggatózni kezdtek. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mikor arról kérdezgettek, hogyan álltak a szüleim ahhoz, hogy meleg vagyok. A szívem megfájdult, ahogy láttam, Adam családja mennyire tolerálja őt, és kezdtem nagyon rosszul érezni magam, hogy nekem sohasem lesz ilyen a családom. 

•  Valami baj van? Olyan hallgatag lettél? - ölelt meg Adam, amint beléptünk a szobájába. Hajnali három óra volt, én pedig még mindig nála voltam, ami egyrészt csodás dolog volt, de szerettem volna az ágyamba kerülni, és kicsit egyedül lenni.
• Aranyosak vagytok így együtt - motyogtam, és éreztem, hogy nem birok a könnyeimmel. - Tényleg, annyira jó titeket így látni - törölgettem az arcom, mialatt Adam folyamatosan simogatott. - Csak tudom, hogy velem ez sohasem lesz.
• A szüleidnek is fel kell nőnie még - biztatott.
• Ha eddig nem nőttek fel hozzá, ezután sem fognak - motyogtam, de talán én sem gondoltam komolyan.
• Emlékszel, utoljára is itt sírtál? - nézett körbe a szobába. - Valami nem stimmel ebben a szobában. 
• Nem akarok folyton sírni - törölgettem meg a szemeimet, és a táskámért indultam, amiben Adam ajándékat lapult. - Boldog karácsonyt! - öleltem át, és belecsókoltam a nyakába. 
• Haha, ez aranyos! - vette ki a rajzot, amin ő szerepelt vámpírként. - Ezt már úgyis régóta ígérted! - csókolt meg, és kivette a parfümöt, ami hasonlított az övére, az illata viszont édesebb volt. - Hm, legközelebb neked kell eljönnöd velem parfümöt vásárolni - fújt magára egy kicsit. - Ez kellemes, nagyon! Rögtön jövök! - sietett ki a szobából, majd egy ajándékcsomaggal tért vissza. - Boldog karácsonyt, édes! - suttogta, és csillogó szemmel figyelte, ahogy szétszedem a csomagot. Egy pici dobozka volt benne, flitteres kinézettel. - Mi ez, Adam? - néztem rá kikerekedett szemmel, de ő nem felelt. A dobozkát kinyitva egy nyakláncot találtam benne, amin a Hope szócska szerepelt. - Gyere, segítek! - navigált a tükör elé, majd bekapcsolta a nyakláncot. 
• Ez nagyon szép! - tapintottam meg újra és újra. - Nagyon köszönöm!
• És ne feledd, én mindig itt vagyok veled - nézett rám a tükörből, majd megölelt hátulról és megcsókolt. E csodás pillanatot az öccse zavarta meg, amint kissé ittasan ugyan, de betámolygott a szobába, hogy takarót és párnát kérjen Adamtől. 

Talán öt óra is lehetett, amikor kikászálódtunk Adam ágyából, és öltözködni kezdtünk. Minden olyan szép és romantikus volt.Ahogy kiléptünk a szobából, a karácsonyfa tárult elém s csupa jó illatok a temérdek étel miatt. A csizmák sorakozva álltak a ruhafogasok alatt, a ház rendben volt, mindenhol tisztaság. Szerettem itt lenni, biztonságot adott, nem mellesleg rengeteg szeretetet. A cipőmet lassan húztam a lábamra, amíg Adam a konyhában kávét szürcsölgetett, nem sokkal később pedig a kabátjáért indult. 

• Esik a hó! - motyogtam, miközben az utcát bámultam csillogó tekintettel. 
• Csodálatos - lehelte Adam, majd csizmát húzott, és ajtót nyitott.
• Te nem szereted? - fordultam felé, értetlenkedve. - Ha karácsonykor esik a hó, az olyan meghitt. - leheltem, majd felvettem egy hókupacot, és hógolyót formáztam belőle. - És már tapad is - lelkendeztem és messzire dobtam. 
• Vigyázz magadra! - fékezett le Adam a házunk előtt. Most már nem volt szívem elbúcsúzni tőle, nem akartam egyedül lenni. - És még egyszer boldog karácsonyt! - csókolt meg, én pedig kihúztam a kabátom alól a nyakláncomat. 
• Köszönöm! - öleltem át, és egy utolsó csók után a házunk felé vettem az irányt. 

***

• Átmentem Daisyhez! - léptem be anyuék szobájába. - Jaj, ebbe akarjátok belerakni? - közeledtem hozzájuk, hogy megnézzem, milyen keretet szánnak a rajzomnak.
• Szerintem ebben nagyon jól mutat, nem? - forgatta apu a keretet. - És középre fel is lehetne tenni - mutatott a fal közepére. 
• Jézusom, még itt vannak ezek is - csodálkoztam, és rögtön felnevettem, mikor megláttam a kisiskolásként készített ajándékaimat. 
• Csak ezzel van tele a szobánk - mosolygott anyám.
• Na jó, megyek Daisyhez! - köszöntem el tőlük, majd lesiettem a lépcsőn.

A hó még mindig esett, a közlekedés teljesen megbénult, ezért úgy döntöttem, inkább sétálok a lányhoz, minthogy órákat a buszon töltsek. A hófúvás ellenére nem volt hideg az idő, a gyerekek is vidáman játszadoztak az utcákon, vagy éppen szánkóztak a szüleivel. Az útról csak dudálások sora hallatszott, néha egy-egy mentőautó hangja is felcsendült, ekkor a gyerekek kifutottak az útszélére, és azt figyelték, milyen gyorsasággal száguldozik végig az utcákon az autó. 

• Peti, hát itt vagy! - ölelt meg a lány, mikor ajtót nyitott. - Istenem, annyira hiányoztál, gyere csak be - sietett be a lakásba. - Hideg van kint nagyon?
• Elviselhető - vetkőztem le. - Persze nem cicanaciba, és hosszított pólóba - néztem rajta végig. 
• Nemrég keltem fel, és még semmit sem csináltam - mormogott, és beterelt a szobájába.
• Látom, nálad is megvan a karácsonyi hangulat! - nevettem fel, és a díszekhez siettem, amit a lány saját maga csinált. - Hiányoztál ám nagyon - öleltem meg, és eszem ágába nem volt elengedni.
• Elfoglalt lettél - pillantott vissza a szekrényéből, ahonnan az ajándékot kihúzta. - Remélem azért örülsz majd neki - nyújtotta ki a nyelvét, és felnevetett. 
• Jézusom, mi lehet az? - vontam fel a szemöldököm. - Először te nyisd ki! - nyújtottam át a kezemben levő táskát. - Boldog karácsonyt, Daisy!
• Ó, ez nagyon aranyos! - nevetett fel. - A kedvenc parfümjeim, imádlak - ugrott a nyakamba. 
• Azért megérte az a sok vásárlás együtt - nevettem. 
• Jó, jó, tessék, nyisd ki! - adta át vigyorogva. 
• Úristen, Daisy ez - lepődtem meg. - Istenem, ez nagyon jó - nevettem fel, majd felváltva néztem Daisy arcát, és a tőle kapott párnát, amin kettőnk szerepelt. 
• Szerintem ez egy tök jó kép! - bökött a párna közepére. 
• Ennél jobb sose készüljön - pusziltam meg a lányt. 
• De szép a nyakláncod! - méregette az ékszert, mikor észrevette. - Kitől kaptad? 
• Egy ismerőstől - tapintottam végig ismét. 
• Adamtől? - nézett rám Daisy, nekem pedig kikerekedtek a szemeim, és egy szót sem tudtam kinyögni. - Jaj, azt hiszed, nem tudom? - nevetett fel. - Különben is, láttalak titeket! - fordult vissza hatalmas vigyorral az arcán. 

A szívemről mintha egy szikladarab esett volna le. A legnagyobb megkönnyebbülés mindenképpen az volt, hogy a legjobb barátnőm is tudja, mennyire boldog vagyok. Az eddigi barátságunk is gyönyörű volt, de ezek után sikerült bepótolnunk azt a pár hetet, amikor együtt voltunk, mégis hanyagoltuk egymást. Ez volt az, ami annyira hiányzott nekem. Daisy volt az, aki annyira hiányzott. 

14 rész - A dolgok túl hamar változnak

* Peter szemszöge*

• Úristen, ilyet még sohasem csináltam! - nevetett Adam, miután lemásztam a legalsó faágról. 
• Áldozatokat mindig hozni kell - bújtam hozzá, és megcsókoltam a nyakát. - Az ajtóm zárva van, úgyhogy a szüleim úgy tudják, a takarómba bugyolálva ordítok - sétáltam ki a hátsó bejáraton.
• Nem félsz, hogy lebuksz? 
• Most még izgalmas. 
• Nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba - csukta ránk az autó ajtaját, majd elindította, és szélsebesen elszáguldottunk.  
• Azt mondtad, találkozni szeretnél - néztem rá, de ő csak az utat figyelte szemrebbenés nélkül.
• Peter, én nagyon sok mindent szeretnék - fékezett le egy sötét helyen, majd bekapcsolta az autó égőjét. - De nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba. 
• Mi mindent szeretnél? - néztem rá értetlenül. 
• Ó, ha te azt tudnád! - fordult el és mosolyra húzta a száját, mire nevetni kezdtem. - Mint mondtam - bújt hozzám, és egy puszit nyomott a számra - Nem szeretnélek megrontani! - csókolt meg, és elnevette magát. 
• Már megtette más... - húzódtam el tőle és széles vigyorra húztam a szám. 
• Ez célzás? - vonta fel a szemöldökét. 
• Nem, tényközlés - vontam vállat, és hozzábújtam. 
• Szóval megtette más... - mosolygott. - Egy harminc éves? - vonta fel a szemöldökét. 
• Nem - nevettem fel. - Nem harminc éves volt...
• Na, látod, ez a különbség. Mindennek eljön az ideje, és különben is, nem egy kocsiban akarlak lefektetni... először - mormogott, mire hangosan felnevettem. 
• Először, igen - mosolyogtam.

A maga módján olyan romantikus volt a helyzet. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy Adam velem van, engem ölel át, engem csókol meg, és kitudja még, mennyi mindent fogunk együtt csinálni. És most, teljes sötétségben ülünk az autóban egymás karjában, miközben a szüleimnek fogalma sincs arról, hogy nem vagyok otthon.

• Fázol? - szólalt meg a hosszú percekig elhúzódó csend után.
• Mondtam, hogy még meg kell szoknom - nevettem bele a nyakába.
• Beszéltél azóta apáddal? - nézett mélyen a szemembe.
• Nem, de nem is érdekel... - zártam le a mondatot, és nem szerettem volna többet erről beszélni.

Nem voltam sokat Adammel, talán két órát. De ez a két óra olyan felemelő érzés volt, hogy azt szavakkal lehetetlen leírni. Minden egyes pillanat után éreztem, hogy senkit nem tudok nála jobban szeretni, és nem is akarok. A gyengéd csókjai és simításai libabőrössé tették az egész testemet, a szívdobogásom ezáltal pedig kétszeresére gyorsult. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy tipikus tinédzser, aki életében először szerelmes, és már attól elpirul, hogyha a barátja szépen néz rá. Titkon féltem, hogy Adamet zavarja, de amiért nem említette, eszembe sem jutott a gondolat, hogy elmondjam neki, mennyire rajongok érte.

• Én félek helyetted, hogy lebuksz! - nézett ki a kocsiablakon Adam, majd halkan kiszálltunk az autóból, és a szobám előtti fához sétáltunk.
• Anyuék már javában horkolnak, tök sötét van! - néztem az alsó emeletre, ami koromsötét volt. - Átjössz? - nevettem fel, majd a számhoz kaptam, mire Adam elmosolyodott.
• Az kizárt! - ellenkezett, és megcsókolt. - Komolyan, én nagyon félek, hogy lebuksz...
• Attól félsz, hogy meglátnak. 
• Igazából attól, hogy anyukád lát meg. Ő már ismer - karolt át, és megölelt.
• És miért félsz tőle? 
• Mert kell, hidd el! - csókolt meg, majd végignézte, ahogy felmászok a fán, és bemászok az ablakon. - Jó éjszakát! - küldött csókot a kezével, majd az autójához sietett, és rögtön eltűnt.

Az ágyamra borultam, és percekig csak vigyorogtam. A ruhámban akartam aludni, hogy érezzem Adam illatát, és azt a hatást keltsem, mintha velem lenne. Nem akartam semmi mást, csak mellettem érezni, és boldog lenni, úgy, hogy közben elfelejtem az összes gondot a világon.

***

• Anya, hétvége van - álltam meg az asztalnál, és onnan figyeltem, ahogy anyu főz.
• Igen, Peter, rájöttem - fordult felém, majd visszaszegezte tekintetét az ebédre.
• Ma dolgozom - vontam vállat.
• Tudom! 
• Daisynél szeretnék aludni! - böktem ki.
• Peter, megbeszéltünk valamit! - fordult hozzám, miközben a fakanállal hadonászott.
• Apu nincs itthon! 
• Nem érdekel! Megegyeztünk! 
• Nem, anyu, nem! - álltam mellé, és bármennyire is elleneztem, végig a szemébe nézve prédikáltam. - Te és apu eldöntöttétek, hogy nem érdekel, mi van velem, majd
• Ez nem igaz! 
• Had folytassam! - szóltam közbe. - Eldöntöttétek, majd itthon elmondtátok, hogy a homofóbiátok már olyannyira túltett mindenen, hogy nem akartok rólam tudni semmit! 
• Ez nem igaz! Peter, tizennyolc éves vagy! Lassan... lassan barátod lesz, akit haza fogsz hozni.
• Nem, nem fogok! - ellenkeztem. - Azért, hogy leégessetek előtte?
• Kisfiam, miért égetnénk le? Mit tudnánk csinálni? 
• Elég eljátszanotok, hogy mennyire ellene vagytok a dolognak, és rögtön elbasszátok a kedvem! - emeltem fel a hangom. - Anyu, kérlek, had aludjak Daisynél! Sokkal közelebb lakik a bárhoz, mint mi.
• Apropó, bár! - nyújtotta el az utolsó szót. - Azt gondolod, azok után, ami történt veled, elengedlek oda dolgozni? Ezt rögtön felejtsd el, Peter! - rázta meg a fejét.
• Anya, kérlek! 
• Peter, nem! - jelentette ki, és ismét az ebédhez fordult. Látszólag nem volt kíváncsi a kiborulásomra, és ahogy apu sem, ő sem akart hallani felőlem semmit. 
• Anyu
• Peter, nem érted meg? Azt mondtam, nem mehetsz! Melyik szót nem érted? - emelte fel a hangját, és ledobta a fakanalat az asztalra.
• Mi bajotok van? - értetlenkedtem.
• Peter nem szeretném, ha ismét bajba kerülnél. És látod... ott vannak azok az emberek, és egy közülük megmérgezett titeket.
• Anyu, csak valamit öntöttek a piánkba... ez mindenhol előfordul.
• És mi van, ha ismét előfordul? 
• Miért aggódsz ennyire? - fogtam a fejemet.
• Az anyád vagyok! És nem, nem mehetsz, utoljára mondom! Többet nem akarok róla hallani.
• És Daisyhez? - vontam fel a szemöldököm. 
• Hogy aztán onnan menj dolgozni? Nem, szó sem lehet róla! - csóválta a fejét, és kezdett nagyon ideges lenni. 
• Anyu, kérlek! Nem tudom, mi a fasz bajotok van... - Fogtam egy villát, és miközben anyut győzködtem, folyamatosan az ételből csipkedtem. - Nem engedtek sehova, egyfolytában csak kiabáltok... teljesen bolondok vagytok.
• Kérlek, ne húzd az agyam!
• Csak kíváncsi vagyok, miért vagytok ilyenek.
• Lassan tizennyolc éves leszel - kezdett bele, majd lezárta a tüzet, a lábost félretette, és leült mellém a székre. 
• Anya, ne kezd - forgattam a szemeim, és megtöröltem az arcomat.
• Tisztában vagyunk vele, hogy lassan jönnek hozzád a fiúk, és előbb utóbb szerelmes leszel. - Borzasztó volt hallani ezt anyutól, hiszen tisztában sincs a dolgokkal. A torkomban gombóc lett, a nyelvem hegyéről már kikívánkozott a mondat, de nem akartam lebuktatni Adamet, ahhoz túl fontos nekem. - Apád ezt nehezen viseli... eddig tűrte, hiszen tudtuk, nincs miért félnünk. 
• Miért kellene félnetek? 
• Azt hiszed, csak te izgulsz majd, ha bemutatod nekünk a barátaid? Peter, hidd el, mi sokkal jobban tartunk a dologtól, hiszen fogalmunk sincs, ilyenkor mit kell csinálni.
• Semmit. Mutatkozzatok be, és már itt sem vagyunk! - vontam vállat. - Kizárt dolog, hogy megismertessem aput, bármilyen is lesz a pasim.
• Igen, arra fel kell készülnöd, hogy nem fog egykönnyen megpuhulni. - sóhajtott a nő, ekkor pedig észrevettem, hogy hiába mutatja erősnek magát, ha a szíve engedné, az én pártomat fogná. De nem, hiszen apa a főnök, amit ő mond, az szent, és amit csinál, az mindig jó. 

* Adam szemszöge* 

Éppen a főzés tudományát sajátítottam el, mikor körülbelül harmadszorra csörrent meg a telefonom, és hosszas dalolás után sem akart megszűnni a hang. A kezemet törölgetve léptem a mobilomhoz, ahol ismételten Nathaniel neve állt, aki az utolsó ember volt ebben a pillanatban, akivel beszélni szerettem volna. 

• A rámenős fajtádat - idegeskedtem, és ismét némára tettem a telefonomat. - A hagymát üvegesre pirítjuk... üveges? Hát, rendben - sóhajtottam, és pirítani kezdtem a hagymát, ami egy-kettőre kész lett. 

Fél óra sem kellett, és a saját készítésű lecsóm tökéletesre sikeredett, legalábbis számomra. Míg az étel hűlt, a telefonommal babráltam, és Peter számát pötyögtem be, hogy beszélhessek vele. Még mielőtt egyetlen csörgést is hallottam volna, hangos kopogtatás hallatszott az ajtó mögül. 

• A telefonod mire való, drága? - lépett beljebb Nathan, és rögtön a nyakamba ugrott.
• Nem volt jó az időzítésed - mormogtam, és elhajoltam tőle, mielőtt megcsókolt volna. - Nem tudom, miért hívtál, de nem érek ma rá.
• Mi fontos dolgod lehet? Kit készülsz dugni, és miért nem én vagyok az? - kacérkodott. - Jaj, csak nem bepasiztál? - forgatta a szemeit, mikor harmadjára tértem ki a csókja elől. - Rendben. Ha dugni akarsz, hívj! - fordult sarkon, és már el is tűnt. 
• Hívj, ha dugni akarsz - morogtam idiótán, és a vacsorámért indultam, miközben Petit hívtam. - Szia! - köszöntem lelkesen a telefonba, mire végre felvette. - Szóval, kinél alszol ma? - vigyorogtam, majd a nagy mosoly rögtön lelankadt az arcomról, mikor kiderült, hogy nem engedik a szülei. - Mit csináltál megint? Peter, figyelj, ha így folytatod, életed végéig szobafogságban leszel! - figyelmeztettem, majd nevetni kezdtem. Miután elköszöntem tőle, enni kezdtem a már rég kihűlt kajámat, ami már annyira nem is kellett. A kedvem rögtön elromlott, ezért a vacsora után az ágyamba dőltem, és filmezni kezdtem. 

Talán hét óra lehetett, amikor meguntam a nézelődést, és úgy döntöttem, meglátogatom az édesapám. Miután telefonon egyeztettünk, nyolc óra előtt elindultam hozzá, így este tíz órára már ott termettem nála, ahol barátnője és ő egy nyálcsorgató vacsorával üdvözöltek.

• Azt hittem, már sosem jössz! - mormogott. - Tudom, hogy nem kerestelek, de sűrűn veszítem el a telefonom! 
• Haha, nagyon vicces vagy! - gúnyolódtam, és leültem a körasztalhoz.
• Nincs beesve az arcod, látszólag nem fogytál, nem vagy meggyötörve... fiam, te dolgozol? - mormogott apám, mire a barátnője felkacagott. 
• De, sőt, elég jó az egész... csak hozzá kell szokni.
• Az idegesítő tinikhez? Te ugyanebben a cipőben jártál, nem lehet nehéz megszokni! 
• Apu, egyél! - szóltam rá, de nem bírtam ki nevetés nélkül.
• Itt alszol, Adam? - szólalt meg a nő, mire bólintottam. - Rendben, akkor megágyazok neked! - törölte meg a száját, felállt az asztaltól, és kecsesen a szoba felé indult.
• Boldog vagy! - nézett mélyen a szemembe apu. 
• Igen, azt hiszem - fintorogtam.
• Tiltott szerelem? 
• Fiatal...
• Egy tanítvány? - Sóhajtottam. - És tiltják tőled.
• A szüleinek fogalmuk sincs róla. De mindentől tiltják... most érett meg, és beparáztak a szülei, hogy hozza majd a fiúkat, ők meg azt sem tudják, mit csináljanak.
• És ezért tiltják mindentől? 
• Ügyelnek arra, hogy ne közelítsék meg a fiúk - mosolyogtam. - Nem, fogalmam sincs, miért... 
• Majd még jobban tiltani fogják, ha megismernek! - nevetett, majd megütötte a vállamat. - Tudod, hogy csak ugratlak. 
• Értem én... tisztában vagyok vele, hogy idős vagyok hozzá. Ezért nem szeretnék találkozni a szüleivel! Azt hiszem, még Petit is kicsapnák otthonról!

Már szinte éjfélre járt az idő, mikor úgy döntöttünk, ideje lefeküdnünk aludni. Az eszem egész éjjel Petin járt, és azon, mennyire hiányzik. Semmi másra nem vágyom, csakhogy végre mellettem lehessen, és igazán boldog legyen. A legfontosabb számomra az ő boldogsága, és addig nem nyugszom, míg ez nem következik be.

***

* Peter szemszöge *

• Peti, kelj fel! - rontott be apám a szobába. 
• Mi a fasz? - törölgettem meg a szemeim, és az órámra pillantottam. - Apa, baszki, kilenc óra. Mit akarsz?
• Azért, mert hétvége van, nem kell átaludnod az egész napot- mormogott, és kiindult a szobából, de még utoljára visszafordult. - Anyád ma nem lesz itthon egész nap. Mi főzünk, takarítunk, szóval igyekezz! - lépett ki a szobából, mire tátott szájjal dőltem vissza az ágyba.
• Ne, ne, ne! - hajtogattam, és a homlokom csapkodtam. - Istenem, miért büntetsz? - néztem farkasszemet a plafonnal. 

Mire erőt vettem magamon, hogy kilépjek a szobából, apám már teljesen előkészült az ebédhez, és egyéb fontos teendőinkhez.

• Anyád valami különlegességet akar velünk készíttetni - figyeltük mindketten az asztalon levő élelmiszereket.
• Kezdhette volna valami könnyebbel is - vakartam a fejemet, és végignéztem a félkész kajákon. - Mi lesz itt? Kinek van születésnapja? - döbbentem néztünk egymásra, ám egyikőnknek sem jutott eszébe semmilyen nagy nap. - Ugye nem valami csajos estére készül? - hunytam le a szememet, mire apám hangosan felsóhajtott. - Hát, akkor ki kell tenni magunkért - haraptam meg a számat, és besiettem a szobámba, hogy átöltözzek egy kényelmes, és kevésbé kényes ruhára. - Kezdhetjük? - csaptam össze a kezem, és a tűzhelyhez sétáltam. 

A levest felraktuk főni, és a tippelésem szerint fasírozottat próbáltunk készíteni, különféle ízekkel megbabonázva, majd jött a desszert, ami valami sütemény lehetett, amit egy ízléses tálra kellett felpakolnunk.

Kezdetben néma csend mellett gyúrtuk a hozzávalókat, majd amikor kezdett kínos lenni az egész szituáció, előrukkoltam apu kedvenc témájával.

• Elég régen voltál már horgászni - szólaltam meg, mire felkapta a fejét.
• Mindenki családosan megy - sóhajtott.
• Oké, apu, ez nagyon kínos. Tudom, hogy anyu szervezte meg ezt az egészet - sóhajtottam.
• Azt szeretné, hogy beszéljünk - ellentétben velünk... - Nekem is kínos. Nem szeretnék erről beszélni.
• Apu, ez nekem nagyon fáj! - szorítottam össze a fogaim. - Tudom, hogy számotokra ez undorító dolog, de nem tehetek róla. 
• Fiam, ez nem betegség, erről nem tehetsz! Én... én... sajnálom. -
• Ennek a mondatnak igazán örülök - csendesedtem el, és talán el is érzékenyültem. Persze ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy apám végre megenyhült, talán csak azért mondta, hogy nekem jól essen, de legalább kimondta. Életében egyszer olyat mondott, amiről tudta, hogy jól fog esni, még akkor is, ha ő ilyet sosem mondana önszántából.

Viszonylag gyorsan végeztünk a vacsorával, már csak a desszertek voltak hátra, mikor édesanyám betoppant a házba. Először égető, majd megenyhülő s talán elérzékenyülő tekintettel figyelt minket, ahogy egymás mellett szorgoskodunk, és az iskoláról beszélgetünk. Talán arra számított, hogy mindketten sértődötten sütögetünk egymás mellett állva elcsendesedve? Nyilván, úgy, ahogy én is így terveztem az egészet. Ennek ellenére boldog voltam, hiszen apámmal évek óta nem beszélgettünk ennyit. Kiskoromban mindig szerettem hallgatni a régi történeteit, amit az évek során kiszínezett kicsit, és még érdekesebbé tette. Majd a mesék és kalandok szépen lassan kimúltak, ahogy észrevették rajtam, hogy eltérek az átlagos fiúktól. Mindketten pánikba estek, én pedig teljesen magamba fordultam, és senkit sem engedtem a közelembe. Innentől kezdve pedig sosem számíthattam igazából a szüleimre, ezért az évek során meg kellett tanulnom egyedül kezelni a dolgokat. De a mai nap más volt. Apa mindenben segített, ott volt mellettem, épp úgy, ahogy kiskoromba tette azt.

• Hm, és micsoda finomak! - nyalta meg az ujját anyu, miután belekóstolt a fasírozottba. - Ügyesek voltatok, srácok! - ölelt át mindkettőnket, apu pedig megborzolta a hajam.

Miután végleg befejeztük a vacsora és desszert készítését, a fürdőszobába indultam, hogy megmosakodjak, hiszen csupa sütemény és hús voltam. Már tíz perce vakargattam magamról a fasírt összetevőit, de az nem akart lejönni a karomról. 

• Faszom - káromkodtam, miközben a pirosló kezemről karmolgattam le a sok húst. 
• Na, nem sikerül? - toppant be apám a fürdőszobába. - Fiam, én este elmegyek otthonról, a nőket magukra hagyom - mormogott a férfi, mire kikerekedett a szemem - Te nem szeretnél Daisyhez menni? 
• De - nyögtem be, miután nagyot nyeltem, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy elmondom neki az igazat. - Igen, szeretnék! - tértem magamhoz. 

Kiviharoztam a fürdőből, egyenesen a szobámba, és rohantam a telefonomhoz, hogy Adamet hívjam. Pár csengés után felvette a kagylót, én pedig, mint egy rossz tini, szinte belesikítottam a telefonba. 

• Ennyire örülsz neki? - csodálkozott apu, mikor betoppant a szobába, ahol lázasan keresgéltem a ruháimat, és egyéb fontos cuccaimat.
• Régóta terveztünk már egy beszélgetős estet... most nagy szükségem van rá, köszönöm - mosolyogtam, és pakolásztam tovább, majd fél óra múlva már készen álltam, hogy Adamhez induljak.
• Vigyázz magadra! - csókolta meg a homlokom anyu, apu pedig megborzolta a hajamat, majd búcsút vettem tőlük, és az utca elejére siettem, ahol Adam már várt az autójában.
• Nem hiszem el, hogy elengedett! - szótagoltam ordítva a szót a boldogságtól, miközben Adam nyakán lógtam. 
• Nem is láttalak még ennyire boldognak! - mosolygott, megpuszilt, és beindította az autót, majd villámgyorsan hazarobogtunk. 
• De rég jártam erre - léptem be mosolyogva a lakásba, ahol kellemesen meleg volt, és borzasztó jó illat, ez mellett pedig makulátlan rend. - Na, és, mit csinálunk? - vetkőztem le, és átöleltem a férfit.
• Mesélhetnél a napodról. Látom, jóra sikerült! - csókolt meg. 
• Apuval voltam összezárva.
• Ennek ellenére boldog vagy! 
• Beszélgettünk... nem sok mindenről, de jól esett, hogy beszélgettünk, és nem veszekedtünk. Rég volt már ilyen, szükségem volt rá.
• Nem csak pár alkalommal lenne szükséged rá. Próbáld meg nem kikészíteni az apád, és akkor ilyen marad! - nevetett, és ismét megcsókolt. - Igazából nem készültem rá, hogy jössz, úgyhogy rendelünk valami gyors kaját, jó? - kutatott a telefonjában, s amíg rendelte a vacsorát, én a szobájában vártam. 

Most először volt merszem ahhoz, hogy körülnézzek a szobájában, és megcsodáljam sokadjára is. A szobája akár egy divattervezőé, minden klasszul berendezve, a színek megegyeztek egymással, semmi olyan dolgot nem láttam, ami eltért volna a dolgoktól. Első ránézésre is könnyű megmondani, hogy a ház egy meleg férfié, ám amikor még csak tanulni jártam Adamhez, ez nem fordult meg a fejemben.

• A vacsora tálalva! - toppant be Adam a szobába egy hatalmas pizzával, kétféle üdítővel, később pedig pokrócot hozott, és szinte átvarázsolta a szobát. 
• Csak nem tilos az ágyon az evés? - nevettem fel, mikor leköltöztünk a földön levő cuccokra.
• Egyszerűen itt kényelmesebb. De ha gondolod.
• Nem! - tiltakoztam. - Ez itt tökéletes. 
• Sikerült kiválasztani valami filmet? - méregette a borítókat, amiket félreraktam. 

Egy történelmi filmet választottunk ki, amit ugyan egyikőnk sem díjazott, de a címe érdekes volt, és Adam sem látta meg, ezért belekezdtünk. Miután elrágcsáltuk a pizzát, Adam pattogatott nekünk kukoricát, ezért az egész film alatt egymás rágcsálását hallgattuk. Ahogy a film véget ért, Adam ragaszkodott ahhoz, hogy meséljek neki.

• Anyukádon látszik, hogy nagyon ügyel rád - jelentette ki.
• Ügyelnek rám... csak...
• Csak tinédzser vagy, ami azt jelenti, hogy amit nem kapsz meg, azért balhézol.
• Ez nem igaz! - tiltakoztam.

Jó volt Adammel beszélni, habár nem terveztem, hogy mindent elmesélek a szüleimről. Ahogy ő mesélt, az ő szülei merőben mások, mint az én enyémek, ezért nem szerettem volna elrettenteni őket azzal, hogy a legrosszabb élményeimet is elmesélem róluk. Szinte egész éjjel beszélgettünk, s ugyan én tudtam volna ezerszer jobb elfoglaltságot is találni magunknak, Adam így is mindig érzékeltette, hogy mennyire boldog, amiért velem van. A legelső estém volt vele, mégis úgy viselkedtem, mintha otthon lennék, aminek Adam nagyon örült. 

* Adam szemszöge*

Az ember nem is gondolná, milyen apróságok képesek feldobni a napját. Egy telefonhívás, és az egész napom bearanyozódott. Habár Peter még mindig erősen titkolózik a szüleit illetően, legalább úgy mesélt róluk, mint egy átlagos gyerek. Nem említette a sok veszekedést, a sok csalódást, ami Peterből kifolyólag történik a családban, csakis a jó dolgokat említette. Végre igazán boldognak láttam, hacsak egy fél napra is. Most pedig itt fekszik mellettem, hevesen szuszog, párszor megmoccan, és átölel, hogy érezze, mellettem van. Velem alszik, nálam alszik, az én ágyamban, és nem úgy indult el otthonról, mint egy dühös tinédzser, hanem úgy, ahogy még sosem láttam igazán. Boldog volt, habár még mindig nem teljesen. Tudom, hogy szeretné a szüleivel is megosztani a boldogságát, és azt is tudom, hogy mindkettőnknek diszkréten kell kezelni a kapcsolatot, hogy ne kerüljünk bajba, ennek ellenére kibírjuk, hiszen túl fontos ahhoz nekünk ez a kapcsolat, hogy egy óvatlan pillanat miatt elrontsunk mindent.

13 rész - Ha újra kezdhetném az életem...

* Peter szemszöge*

• Peter! - kiabált anyám az ebédlőből. - Remélem nem felejtetted el, hogy menned kell Adamhez tanulni! - nyitott be a szobámba, azzal az ostoba vigyorral az arcán.
• Tudom - válaszoltam unottan, és rajzoltam tovább. Próbáltam mindenki előtt leplezni a nagy titkot, persze iszonyú nehéz volt. Daisy folyamatosan szidta Adamet, otthon pedig nem mutathattam, mennyire szerelmes vagyok. Rossz volt, hiszen senkinek sem kürtölhettem szét, milyen boldog vagyok. De elfogadtam, beletörődtem, a lényeg pedig annyi volt, hogy együtt vagyunk. 
• Majd én elviszem Petit - mormogta apám halkan, de mind hiába, hallottam, és megborzongtam.
• Elsétálok - léptem ki a szobából, mire szinte megfagyott a levegő az egész lakásban.
• Peti, hideg van. Köszönöm John! 
• De én ..
• Peti, ne ellenkezz! - förmedt rám idegesen a nő. Nem szerettem volna vitázni, ezért elfogadtam, bár egyáltalán nem örültem a dolognak. Tisztában voltam vele, milyen az, hogyha apával megyek bárhova is. Tíz perc tömör gyűlölet vár rám az úton.

A szobámba érve magamra zártam az ajtóm, és elővettem a rajzaimat. A vámpíros rajzomra néztem, amin Adam állt. Mosolyogva néztem őt. Annyira gyönyörű volt, még rajzon is. Az arca bájos volt, szeretetet sugárzott. Nem lehetett őt utálni, vagy elítélni, csak szeretni.

• Indulunk! - rontott rám apám, mire szinte az összes lap a kezemből a földre hullott. 
• Basszus, a szívbajt hozod rám! - fogtam a mellkasom, majd ahogy a szívverésem helyre állt, összeszedtem a rajzokat.
• Ki ez? - kapott fel pár rajzot Adamről. - Ő ... - fordította el a fejét. - Ő ... ő a ... tetszik?
• Apu, ez egy rajz! - förmedtem rá, és kikaptam a kezéből a rajzokat, hogy a mappámba tegyem. Azt az ágyamra dobtam, és őrizetlenül hagytam a szobában.
• Fiam, szeretném, ha tisztáznánk a dolgokat - szólalt meg apám, ahogy elindult az autó. - Én .. minden apának idő kell ahhoz, hogy elfogadja, ha a fia meleg.
• Tizennyolc éves vagyok, volt rá időd. - bámultam ki az ablakon, idegesen.
• Peter, ez nem így megy! Nem lesz unokám, se ... senkim sem lesz. Lesz a fiamnak egy barátja. Nem tudok majd miért büszke lenni rád - fakadt meg.
• Te csak akkor lennél büszke rám, ha gyerekem lenne egy nőtől? És ha lenne egy jó állásom, az életem kiegyensúlyozott lenne, boldog lennék ... te akkor sem lennél büszke rám pusztán azért, mert a faszt szeretem?
• Peti, ne beszélj így! - emelte fel mély hangját. - Ebben a világban már természetes az, ha valaki meleg. Az én időmben ilyen nem volt. A férfinek férfiasnak kellett lennie egy nő mellett. 
• Nem tudok ez ellen semmit sem tenni. Daisyn kívül nincs lány, akibe bele tudnék szeretni.
• Akkor miért nem jársz Daisyvel? Talán sikerülne.
• Nem, apu nem fog! Én a fiúkat szeretem, engem nem hoz lázba a női mell, hidegen hagynak a meztelen nők. Én ...
• Ne folytasd, kérlek! - szakította félbe a mondataim. - Oké, téma lezárva, többet nem foglalkozok vele. Élj, ahogy akarsz.
• Apu, Jézusom! Hidd el, ha tehetném, heteró lennék. Nem tudod, mit élek át minden nap, azért, mert meleg vagyok. Nem látsz bele a szívembe, és ti még csak nem is segítetek nekem! Tudom, hogy az az álmotok, hogy egy lánnyal térjek haza, de nem, nem fog összejönni! Bele kell törődnötök! - vettem mély levegőt, hogy visszatartsam a könnyeimet, majd elköszöntem apámtól, és a kocsiajtót becsapva siettem Adamhez.

Adam már az ajtóban várt, mosolyogva. Próbáltam leplezni a szomorúságom, de éreztem, hogy percek kérdése, és a könnyek elárasztják az arcomat. A nyakához bújva öleltem szorosan, és szipogtam párat, mikor két keze közé vette az arcom, és kérdően nézte könnyes szememet. A szobájába kísért, ahol leültetett az ágyra, ekkor pedig kijött belőlem minden.

• Peti, mindenhez idő kell! - simította végig a vállam.
• De Adam, tizennyolc éves vagyok. Mindig is tudták, hogy meleg vagyok. 
• Ez nem így megy. Meg kell értened, az édesapádnak nagyon nehéz. Ezt ... nem tudom elmagyarázni neked, és te sem értenéd meg. De ezt el kell viselned. Nehéz nekik a tudat, úgy, ahogy neked is nehéz a tudat, hogy nem fogadnak el. 

Bár igaza volt Adamnek, nem bírtam elfogadni. A szüleim a legfontosabbak számomra, nekik köszönhetem az életemet, ők tanítottak meg mindenre, és most elítélnek. Elítélnek, pedig tudják, hogy nem tudok megváltozni, és ez borzasztó érzés. 

• Most, mikor végre boldog lehetnék - törölgettem a könnyeim. - Jönnek ezek... és elrontanak mindent.
• Erre készülj fel az életben! - csókolta meg a homlokom, és szorosan magához ölelt. A hideg teljesen kirázott, libabőrös lettem és a hasam is bizseregni kezdett. 
• Ezt még meg kell szoknom - tértem ki az öleléséből elpirulva, majd látván, hogy megmosolyogtattam, egy puszit nyomtam a szájára.
• Szeretem, amikor mosolyogsz. Gyönyörű vagy olyankor! - bámulta az arcmimikám. - Ma nem tanulunk, rendben? - fogta meg a kezeim, majd magához húzott és a homlokomat csókolgatta. A mellkasára dőlve a szívverése nyugtatott meg. - És bármi történik, nyugodtan hívj, nekem mindent elmondhatsz! Rendben? - nézett mélyen a szemembe.
• Köszönöm! - hunytam le a szememet, majd mikor kinyitottam, egy hatalmas könnycsepp csordult le az arcomon.

Adam nem szólt semmit ezek után, csak szorosan ölelt, és halvány csókokat nyomott a homlokomra, majd hátradöntött az ágyon, és úgy dőlt mellém. Megcsókolta a nyakamat, majd mellém feküdt, és együtt bámultuk a hófehér plafont. Olyan nyugtató volt minden. Csak kettesben voltunk, szinte hallottuk egymás szívverését, és nem foglalkoztunk semmivel. Lassacskán a könnyek is megszáradtak az arcomon, ekkor Adam felé fordultam, és a nyakához bújtam. Nem mertem kimondani, amit érzek. Nem említette és nem mondta ki, hogy szeret, ezért féltem, hogy nem gondolja komolyan. Mi van, ha idő kell neki? Bármilyen jó érzés is lenne mondani neki, nem merem. 

• Basszus, ez apu! - pattantam ki az ágyból, mikor megcsörrent a telefonom.
• Ennyi az idő? - pillantott az órára Adam, kissé álmosan. - Legközelebb aludhatnál Daisynél... már, ha érted! - ölelt meg, és megcsókolt.
• Péntek este? 
• Az még három nap? - vágott fájdalmas arcot, majd elmosolyodott. - Valahogy kibírom. 
• Mit is? - vontam fel a szemöldököm.
• Hogy nem lehetsz velem este - forgatta a szemeit.
• Miért is? - mosolyogtam rá és oldalra fordítottam a fejem. 
• Szeretném, ha esténként is mellettem lennél - nevetett, és megcsókolt. - Ne félj, nem szándékozlak megrontani! - karolt át, majd kikísért a szobából. - Menjél, mert édesapád ideges lesz! - csókolt meg utoljára, majd felöltöztem és kiléptem a lakásból.
• Szia! - köszöntem el tőle, és az autó felé vettem az irányt. 

Az autóba pattanva nem szóltam egy szót sem, csendben utaztuk végig a tíz perces utat, ami ilyenkor sokkal hosszabbnak tűnt. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, a sálamhoz érintettem az orrom, és beszippantottam Adam illatát, amitől a boldogság fogott el, és mosolyra húztam a számat. Ha vele voltam, vagy ha rá gondoltam, minden rossz gondolatom elszállt, hiszen itt volt ő, vele tökéletes lehet minden. 

***

A másnap reggel borzalmasan telt. Egy újabb iskolanapot kellett elviselnem úgy, hogy látom Adamet, és nem lehetek vele. 

• Olyan csendes vagy ma. - bökött meg Daisy a könyökével. 
• Álmos vagyok. - masszíroztam a homlokom.
• Aha... Na, most kelj fel, mert Mr. Jó és Rossz vegyítve megesz reggelire. - gúnyolódott Daisy, mikor Adam belépett az osztályba.
• Daisy, fejezd be! - mosolyogtam rá. 

* Adam szemszöge* 

Nehéz úgy órát tartani, hogy az ember szerelme a tanulók között ül és figyeli minden szavad. Mivel az igazgató az én felügyeletemre bízott egy csomó papírmunkát, amit a tanulókkal kell megcsinálnom, egy órai munka keretében egyesével hívtam ki a tanulókat, hogy kitöltsék a cetliket. 

• Daisy! - szólítottam a lányt, aki felvont szemöldökkel Peterre nézett, majd kisétált, és leült a velem szemben levő székre. - Ide a nevedet nyomtatott betűvel, alatta pedig írottal - mutattam a legelső papírra, mire a lány gyöngybetűkkel írni kezdett. - Ide pedig a címedet, és a diákigazolvány számodat. 
• A, szerintem az nincs itt. - fintorgott a lány.
• Holnapra hozzad el. - Bólintott a lány, majd felállt, és már jött is a következő diák. Nehezen telt el az óra, és a napok is nehezen teltek, Peti nélkül. Borzalmas volt látni, hogy nem elég boldog, és minden erőmmel azon voltam, hogy boldoggá tehessem. - Peter! - emeltem fel a fejemet, és mélyen a szemébe néztem, ahogy közeledett felém. - Ide a neved, ide pedig a címed írd - mutattam a lapjára. - Jól vagy? - suttogtam.
• Kialudtam magam. - bólogatott. 
• Gyere majd be hozzám, légyszíves - néztem körbe, majd a lapjára mutattam. - Diákigazolványod itt van? 
• Igen. 
• Akkor ide a számát. - parancsoltam, majd ahogy befejeztük a lapok kitöltését, vége is lett az órának. Nem akartam semmit mondani, szimplán át szerettem volna ölelni, és megszeretgetni, hogy jobban érezze magát.  - Gyere be! - nyitottam ajtót, mikor kopogást hallottam. - Gyere csak - öleltem meg a fiút. 
• Hiányoztál! - suttogta a mellkasomba.
• Nem tudod valahogy elintézni, hogy ma nálam aludj? - vágtam keserves arcot. 
• De, biztos megengedi anyu, hogy Daisynél legyek. - mosolygott, majd megcsókolt. A tanulóknál már megfigyeltem, hogyha egy tanár közeleg, mindig elhallgatnak, ezért biztos voltam benne, hogy a nagy csend azért van, mert valaki közeleg. 
• Hívlak, rendben? - engedtem el, pár másodperc múlva pedig betoppant az egyik tanár. 
• Köszönöm - mosolyodott el. - Viszlát! - köszönt, majd kisietett az irodából.

Az egész napom kicsit jobb lett, miután Peter reményt adott, hogy nálam tölti az éjszakát. Szerettem volna, ha az este is velem van, ha mellettem alszik el, és ha reggel álmosan mellettem kel fel. Szükségem volt rá, és tudtam, hogy neki is rám. Kötelességemnek éreztem, hogy felvidítsam, hiszen ilyenkor rám számít a legjobban, és fontos neki az, amit mondok. 

* Peter szemszöge*

• Daisy - vigyorogtam a lány arcába, hogy tudja, szívességet szeretnék kérni tőle. 
• Peti, ez már rosszul kezdődik - nevetett a lány. 
• Kérlek! - néztem rá könyörgő szemmel, majd láthatóan megpuhult kő szíve. - Szeretném... ha fedeznél. Ma nem akarok otthon aludni, és ... nálad aludnék. - vigyorogtam. 
• Szóval, ha anyukád esetleg hív, akkor mellettem horkolsz?
• Pontosan! - nevettem fel, mire nagyokat bólintott, ezzel beleegyezve a dologba. - Köszönöm, tudod, hogy annyira szeretlek! - öleltem meg, szorosan.

Hazaérve az első dolgom az volt, hogy anyuéktól elkérezkedjek Daisyhez, illetve ez lett volna, ha nem a teljesen üres lakásba értem volna haza. Elkeseredésemben egy kiadós ebéd után tanulni kezdtem, és összeszedtem a dolgaimat, amit Adamhoz kívántam vinni. Miután elkészültem mindennel, a tévé elé ültem, hogy a zenecsatorna kellemes muzsikáira kezdjek bele egy újabb rajzba. A képre egy szerelmespár került, akik a naplemente mellett épp egy romantikus csókba kezdtek bele.

Mialatt mindent kidolgoztam, eléggé belemélyültem a rajzolásba, hiszen arra lettem figyelmes, hogy édesanyámék koromsötétben érkeznek haza. Nem szóltam semmit, kisiettem a szobából, majd észrevettem, hogy mindketten kínos csendben pakolásznak az előszobában, és látszólag idegesek.

• Az időzítésem biztos pocsék - mormogtam, majd anyuhoz fordultam. - Ott aludhatok ma Daisynél? 
• Minek akarsz nála aludni? - förmedt rám apám. - Majd akkor menj hozzá, ha érzel valamit iránta.
• Tényleg, te jobban örülnél, ha dugni mennék hozzá. - rohantam be a szobába, mire ő utánam loholt, és teljes erőből kicsapta az ajtót.
• Mit képzelsz magadról? - üvöltött. 
• Miért nem engedsz el? - tártam szét a kezeim.
• Minek akarsz a lányhoz menni? Minek akarsz te egyáltalán lánynál aludni? Gondolom nem azért, hogy aztán hazahozd, bemutatni. - nézett végig a szobában, majd idegesen becsapta az ajtót. 
• Miért nem fogod fel, hogy ha tehetném, heteró lennék? 
• Miért nem teszed? Te kurvára élvezed a dolgot, mi meg szégyenkezünk miattad! - csapta a poharat az asztalhoz úgy, hogy szinte minden beleremegett. 
• John, fejezd be! Megbeszéltük! 
• Mit beszéltetek meg? 
• Fiam.. egyszerűen azt, hogy nem beszélünk erről többet. 
• Miről? 
• Arról, hogy meleg vagy, szerinted miről? - csattant fel apám. - Többet egy szót sem szeretnék erről hallani. 
• Igen, rögtön gondoltam - nyeltem nagyot, hogy elfojtsam a dühöm. - Akkor mehetek? 
• A szobádba! Nem mész sehova! - emelte fel apám a hangját, és a szobám felé mutatott.
• Nem hiszed el, mennyire gyűlöllek! - szűrtem ki a fogaim közül, majd hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, és az ágyamra dőlve hullajtottam a könnyeim. 

Talán órákat fekhettem az ágyamban erőtlenül, miközben a párnámat már elárasztották a könnyeim. Tudtam, hogy nehéz lesz szerelmesnek lenni úgy, hogy nem tudnak róla, de nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni. A szüleimtől azt látni, hogy homofóbok, borzalmas volt. A kijelentéseik, a tetteik, minden azt bizonyította, hogy nem akarnak tudni rólam semmit, legfőképpen azt nem, hogy kivel élek együtt. 

Már késő estére járt az idő, mikor erőt vettem magamon, hogy írjak Adamnek egy üzenetet. Letöröltem a könnyeim, kifújtam az orromat, majd miután elküldtem az üzenetet, az ágyamba feküdtem, hogy pár kifolyt könnycseppem után álomba szenderüljek.

12 rész - Egy pillanat, mely örökké tart

* Peter szemszöge*

Az órám hajnali fél ötkor csengett. Borzasztó nehezen keltem fel, hiszen előző éjjel alig aludtam. Álmosan felültem az ágyamban, és egy hatalmasat nyújtóztam. Minden porcikám ropogni kezdett, de felfrissített. Épp másztam ki az ágyamból, mikor anyám berontott a szobába.

• Jaj, már fent vagy? - húzta széles mosolyra az arcát, és elhúzta a függönyt, mintha ezzel bármi fényt is beengedne a szobába.
• Sikerült felkelnem. - mormogtam, és megborzoltam a hajamat. - Csinálsz nekem valami reggelit? - néztem rá álmosan, mire bólintott, és már nyoma sem volt a szobában. - Jaj, istenem! - sóhajtottam, és a ruhám kezdtem keresgélni. Nem gondoltam volna, hogy egyszer fél ötkor kiugrasztanak az ágyamból. Miután felöltöztem, és a hajamat is sikerült beállítanom úgy, hogy elviselhető legyen, magamra kaptam a kis utazótáskám és kisétáltam a szobából.
• Tojásrántotta. - tette elém a tányért anyu.
• Azt hittem, már elég nagy vagy ahhoz, hogy felkelj egyedül! - csapta ki apám a szobájuk ajtaját, majd anyámhoz indult, és egy kevésbé érzéki csókot adott neki.
• Fúj már, enni szeretnék. - ejtettem ki a kezemből a villát.
• Megszólalt! - mormogott apám, majd összezárta a száját, nehogy komolyabb dolgot kotyogjon ki.
• Előttetek sohasem smároltam senkivel. - néztem mérges szemmel apámra.
• Hát, igen, fiam .. 18 éves leszel, ideje lenne.
• Apa kiherélne, ha meglátná. - mormogtam.
• Csak akkor, ha ...
• John! - vágott közbe anyu. - Nem, nem herélnénk ki. Jogod van bárkivel csókolózni, együtt élni.
• Ezt ne nekem mond. Én elfogadom magam, apa nem tud.
• Melinda, valljuk be, te sem vagy odáig az ötletért!
• John!
• Megnézném, mit szólnál ahhoz, ha a túlsó szobában két pasi hangját hallanád. - emelte fel a hangját apám.
• Egyenlőre tartsunk ott, hogy hozhatok ide bárkit is. - motyogtam, halkan.
• Peti..
• Nem érdekel. - vágtam közbe, és faképnél hagytam őket. - Tényleg, jó dolog elbaszni az ember kedvét kora reggel! - viharoztam be a fürdőszobába, s miután alaposan megmosakodtam, hálálkodtam, hogy ideje lesz elindulni a vasútállomásra. - Elviszel? - pillantottam anyura. Ő rögtön felkapta a kocsikulcsot, és pár perc alatt az autónál termett. 
• Fiam, tudod, hogy apád ..
• Nem érdekel, anyu. Nagyon jól tudom, mi a helyzet.
• Te vagy az egyetlen gyermeke.
• És ez azt jelenti, hogy muszáj megnősülnöm egy nővel, és gyereket kell csinálnom? Tudom, hogy egy szülőnek eszébe sem jut, hogy talán a fia meleg lesz, de ne akarjon rám erőszakolni semmit! - dühöngtem. Nagy csend lett az autóban, csak a halk zene ritmusát lehetett hallani. Láttam anyun, hogy elmereng, s jobbnak találja, ha most nem dühít fel még jobban. - Köszi, hogy elhoztál! - fordultam felé, hogy egy csókot tudjon adni a homlokomra.
• Vigyázz magadra, fiam! - ölelt meg, majd ismét megpuszilt. - Szia! - búcsúztunk el egymástól, majd becsuktam a kocsiajtót, és már indultam is az osztálytársaim közé.

Miután a vonat pár perccel később megérkezett, az osztály egyszerre tömörült fel a járgányra, és mindenki szépen elfoglalta a helyét. Daisyvel elfoglaltunk egy négyes helyet, mondván, szeretnénk végigaludni a vonatutat. Persze ez nehéz volt úgy, hogy közben mindenhonnan csak a nevetést és a beszélgetést hallottuk, engem annyira megviselt a koránkelés, hogy semmi sem akadályozhatta meg az alvásomat.

• A következő vonatra többet kell kicsit várnunk, elég sokat késett a többi állomásokon is. - közeledett felénk Adam, és bánatos arccal közölte velünk a hírt.
• Akkor igyunk! - lökött meg az Joel, akivel lebeszéltem előző nap, hogy  már a vonatúton is megkezdhetjük az ivást.
• Ne, már! - néztem könyörgő szemmel a tanárra, mikor a mondat hallatán érdekes pillantásokat vetett ránk. - Kóstold meg, tök finom! - nyújtottam a piát, ám ő elutasította.
• Nem láttam semmit.. még akkor sem, ha holtrészegen fetrengtek az árokban! - húzta mosolyra az arcát, és el is fordult. Rögtön belekortyoltam az italba, ami először marni kezdte a torkomat, majd olyan érzésem támadt, mintha vissza szeretne jönni.
• Az .. a kurva életbe! - köhögtem, mire Adam ijedten visszafordult. - Basszad meg, ez meg mi? Erős. - fulladoztam.
• Házi .. - nevetett nagyot. - Biztos nem kóstolja meg? - fordította a tanárhoz, aki ismét elutasította.
• Te mióta tegezed? - suttogta a fülembe Sasha.
• Még egyszer.. mondta, hogy ne merjem magázni. - mosolyogtam, bár nem akartam elmondani a teljes igazságot. Ha csak annyit mondanék, hogy akkor jelentette ki, mikor éppen hazafelé furikázott, Adamet kész csődörnek állítanám be az iskolában.
• Jön a vonat! - kiáltotta el magát két lány, körülöttük pedig ijesztő csend alakult ki.
• Oké.. - nézett előre meredten Adam, mire hangosan felnevettem, és mosolyra húzta a száját. - Valahol elvileg kiírták, hogy le van foglalva nekünk kettő vagon. - morfondírozott. Ahogy megállt a vonat, pont előttünk volt a foglalt tábla az ajtón, így mindenki rögtön betömörült, és zsúfoltan ugyan, de elfoglaltuk a helyünket.
• Leülsz? - pakoltam el a táskámat, és feldobtam a többi mellé.
• Most nem szándékoztok aludni? - húzta széles mosolyra az arcát, majd levetkőzött, és leült. 
• Hát figyelj, nekem van itt egy egész helyem, Peti meg maximum rád dől, ha nagyon mélyen alszik. - nevetgélt a lány.
• Peti, kérsz még? - botorkált át hozzánk Joel, aki láthatóan már nem kevésszer megízlelte a pálinka ízét. - Nekem már elég volt. - nyomta a kezembe az üveget, és már ott sem volt.
• Kóstoljátok meg! - nyújtottam először Daisynek, majd Adamnek az üveget. - Kóstoljátok meg! - parancsoltam mindkettőre. - Nagyon finom! - néztem csillogó szemmel, ahogy Adam belekortyol. Látszólag neki is annyira izlett az első korty, mint nekem, bár ő kevésbé mutatta jelét annak, hogy rögön visszahányja. 
• Te jössz! - nyújtottam a lánynak a piát, aki jóízűen megkóstolta.

 * Adam szemszöge *

A vonatút hossza szinte két órás volt. Álmos voltam, de a többséggel ellentétben tanárként én nem akartam aludni. Néztem, ahogy a többiek békésen alszanak, majd a mellettem alvó Petire néztem. Daisy halkan nevetett kicsit, én pedig ijedt tekintettel néztem rá.

• Miért nem alszol? - ültem a lány mellé, Peti pedig maga mellé nézett, majd látván, hogy nem ül ott senki, elfeküdt.
• Nem ittam hozzá eleget. - mosolygott a lány, és a vele szembe levő fiúra pillantott.
• Kicsit kiütötte magát.
• Tényleg csak kicsit.. - nevetett fel. - Nembaj, kialussza magát. 

Miután befejeztük a beszélgetést, úgy döntöttem, zenét hallgatva ütöm el az időt. Éppen aludni készültem, mikor a kalauz kicsapta az ajtót, majd hangosan visszatolta azt. Ijedten néztem magam elé, majd visszafordult a férfi, és nyugodt tekintettel bámult.

• Ismét megállunk. Negyed órát várunk, és indulunk tovább. - mondta, majd miután bólintottam, elviharzott.
• Megint mi van? - ült fel Peter, megtörölgette az arcát, és a telefonjáért nyúlt.
• Negyed órára megállunk. - mormogtam, miközben kikapcsoltam a telefonomon a zenét. 
• Remek, úgyis cigihiányban szenvedek. - ásítozott. A vonat nem sokkal később meg is állt, a fiú pedig rögtön felpattant a helyéről. - Rágyújtasz? - körbenéztem, s mivel mindenki aludt, gondoltam, nem fogják észrevenni, ha leszállunk a járműről. 
• Köszönöm! - fogadtam el a diáktól, majd rá is gyújtottam. - Utoljára veled cigiztem. - jegyeztem meg, mire széles mosolyra húzta a száját. - És merre tartasz a vámpíros rajzoddal? 
• Ó, már szorgalommal készül. Hoztam egy pár rajzot, amúgy. - fújta ki a füstöt, miközben folyamatosan mosolygott. - Ha bemegyünk, megmutatom őket. - bólintottam.
• Sajnálom, de itt tilos a dohányzás! - közeledett felénk egy munkásember. - A túloldalra kellene átmenni! - mutatott egy elhagyatott kavicsos járdára. 
• Rendben. - bólogattam, és jó ötletnek tartottam, hogy az a pár slukk miatt odasétáljunk. - Gondolom, itt most tökéletes.
• Neki biztosan. - ült le Peter a járda szegélyekre. - Jaj, annyira fáj a fejem. - nyavalygott.
• Hm .. hát mi tagadás, szépen megittad a maradék piát.. 
• Azt sem tudom, mikor ittam utoljára. - masszírozta a homlokát. - Ja, de.. régen.. - nevetett fel kínjában.
• Na, gyere, menjünk vissza! - fogtam meg a karját, és rásegítettem, hogy épségben felálljon. Ahogy felszálltunk a vonatra, mosolyogva néztem végig a sok tanulón, akiknek a háromnegyede aludt, a többiek pedig csendben koncentráltak a fülükbe üvöltő zenére.
• Itt vannak a rajzaim. - húzta elő a mappáját Peter, majd egyesével nézegettük meg a rajzait.
• Ezek gyönyörűek! - méregettem az összeset, majd a következő rajznál mindkettőnk válla leesett. Legalábbis az enyém biztosan.
• Oké, ez ciki. - nevette el magát Peter, és a hajával kezdett babrálni.
• Ezt.. mikor rajzoltad? - néztem a rajzra, amin én szerepeltem.
• Az.. első..napokban .. talán .. - nézett mélyen a szemembe.
• Nagyon szép. - csodálkoztam, majd észbe kaptam. - Aha! Szóval ez volt az, amit Sashával nagyon dugdostatok a pad alatt? - mosolyogtam.
• Amikor előre ültettél? Igen, ezért. - nevetett.
• Nagyon szép. És mikor akartad odaadni? - néztem rá.
• Őszintén? - pillantott rám, és eltette a rajzot. - Eszem ágába nem akartam odaadni.
• Gyönyörködni akartál benne, ugye? Mármint .. a rajzban.
• Na jó, erre nem válaszolok! - nevetett fel, majd eltette a rajzokat.

***

* Peter szemszöge*

• Baszd meg, lemaradtál! - csapkodtam az ágyat örömömben. - Hülye .. megmutattam Adamnek a rajzaim, és köztük volt az is, amit róla rajzoltam. - vigyorogtam idétlenül.
• Ne, meglátta? - nevetett fel. - És.. mit szólt?
• Azt mondta szép.. és meg akarta tartani. De biztos nem adom oda neki. - meredtek ki a szemeim.
• Peti!
• Daisy, ez az egyetlen képem róla.. de, majd odaadom neki.. - forgattam a szemeim.

Miután beértünk a kis kunyhónkba, mindenki ledobta a cuccait, és elfoglalta a helyét. Szívem szerint Daisyvel aludtam volna, de ugyebár ez nem megengedett, ezért Joellel és Martinnal kellett aludnom, ami az legelviselhetőbb megoldás volt. Persze így is egész végig Daisyt boldogítottam, a többi lányok örömére.

• Gyertek ki az udvarra! - szólt be Adam a szobába, majd mikor kimentünk, láttuk, hogy mindenki a tábortűz köré gyűlt. - Na, srácok, lányok.
• Meséljünk rémtörténeteket! - ordította az egyik srác, kissé ittasan.
• Hát, mesélj! - parancsolt rá Adam, nevetve.
• Nem ám! - tiltakozott. - A szokásosat.. mindenkitől kérdezünk, ő pedig elmondja az igazságot. 
• Jaj, srácok . - nyavalygott a tanár. - Rendben. Én kezdem .. Chris.. Mit szeretnél csinálni suli után?
• Focizni. - vágta rá a gyerek, mire mindenki egyszerre horkant fel.
• Én jövök! - kiabált be az egyik gyerek, és mélyen a szemembe nézett. - Peti! Hm.. lefeküdtél már Daisyvel? 
• Hé! - kiáltott fel a lány, mire többen nevetgélni kezdett. - Mindegy.
• Igen, nem is egyszer. - pillantottam a lányra.
• Végül is, mindent ki kell próbálni..
• Hát kurvára nem mindent .. - mormogta Chris.
• Peti .. - nézett mélyen Adam a szemembe, én pedig már tudtam a kérdést.
• Igen. - bólintottam. Rám mosolygott, majd bólintott párat, és a következő kérdésre mentünk. 
• Adam. - röhögött Chris. - Megd... lefeküdtél Mariával? 
• Annyira tudtam, hogy meg fogjátok kérdezni. - mosolygott a tanár. - Igen. - jelentette ki, mire Daisy meredt szemmel rám nézett. - Párszor. De nem vagyunk együtt, nem is voltunk, és nem is leszünk. - tette hozzá.
• Miért? Dugható csaj.
• Nem .. az .. esetem. - nyögte be és rám pillantott. Ez talán azt akarja jelenteni, hogy meleg? Miért nézett rám ennyire sejtelmesen? Sosem fogom megérteni a pillantásai értelmét, ez nekem nem megy. 
• De dugható. - röhögött Chris. 

Már teljesen sötét volt, szinte a tűz is elaludt, mi csak ittunk, beszélgettünk és nevetgéltünk. Éreztem, hogy többet nem kellene inni, de a sok beszélgetés közepette úgy csordult le az ital, mintha üdítő lenne.

• Valaki énekeljen egyet, itt van a gitárom. - huppant le az egyik tanuló, Christina pedig énekelni kezdett. Adam bájosan nézte őket, néha sandán rám pillantott, ilyenkor elfordultam, és motyogtam valamit Martinnak. Nem tudtam kiverni a fejemből a kijelentését. 
• Azt hiszem, eleget ittam. - suttogtam Daisynek.
• Szerintem is. - simogatta a hátamat, mikor a fejem a vállára döntöttem. Mindenki ivott énekelgetett, Adam egyszer csak felállt, majd mosolyogva elnézést kért, és elballagott. Talán mert részeg voltam, és bátrabb lettem, de kötelességemnek éreztem, hogy utána induljak.
• Mindjárt jövök. - álltam fel, mire Daisy visszahúzott.
• Mit csinálsz?
• Mindjárt jövök! - fogtam meg a kezét és Adam felé indultam.
• Mit csinálsz itt? - fordult meg Adam, és mélyen a szemembe nézett.
• Gondoltam.. megnézem, hova mentél. - közeledtem felé, elég ingatag állapotban. - Adam ..
• Igen. - bólintott, nekem pedig leesett az állam.
• Nem ... ezt akartam kérdezni. - lepődtem meg. - Szóval .. ezért nem az eseted Maria.. - mosolyogtam.
• Ezért rajzoltál le? - nézett mélyen a szemembe. Megijedtem. - Ezért nem örültél, hogy én tanítalak?
• Féltem. - hajtottam le a fejem.
• Én is. - mormogott. 
• De te miért? - lepődtem meg. Túl részeg voltam ahhoz, hogy felfogjam a dolgokat, tisztán.
• Peti .. - nevetett fel. Próbáltam nem rá nézni, félve pillantottam rá egy-kétszer. A szívem dübörgött. - Miért nem mész vissza a többiekhez? - bámulta a messziről észrevehető tüzet. 
• És te, miért nem jössz vissza? - néztem rá. Nem felelt, csak mélyen a szemembe nézett.  - Adam. - nyöszörögtem. Nem számítottam a reakciójára. Halvány mosoly jelent meg az arcán, majd közelebb hajolt. Először nem csinált semmit. Sorrendbe ment, mint aki nem akar semmit sem elsietni. Erős kezét a combomhoz rakta, s egy ideig a mellkasomat bámulta. Talán hallotta a szívem dübörgését? Nem mertem semmit csinálni, féltem, hogy elrontom a pillanatot. Körözött párat a combomon, majd mélyen a szemembe nézett, pár másodperc múlva pedig halvány csókot nyomott a számra. - Adam! - lepődtem meg, ás átöleltem. Talán megijedt? Nem tudom, de felállt és elindult az erdőbe. - Adam! - kiáltottam utána, majd felálltam, és felé siettem. - Hova mész? 
• Itt már nem láthat senki. - húzott közel magához, átkarolta a nyakam, és ismét megcsókolt. Az egész testem szinte remegett a boldogságtól. - Már elég régen terveztem, de most jött el a pillanat. - hagyta abba a csókot, majd magához ölelt. 
• Amikor nálad voltam, az nem volt jó alkalom? - motyogtam a mellkasába.
• Még fel kellett készülnöm rá. - puszilta meg a fejemet. 
• Mióta gondolkoztál rajta?
• Körülbelül azóta, hogy lerajzoltál.. - mosolygott.
• De jó neked.. - nyögtem be.
• Miért, te mióta? Nem azóta? - lepődött meg. - Részegen bolondabb vagy, mint alapból. - nevetett, majd ismét megcsókolt. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. Az erdő sötét volt, a szél halkan suhogott, a távolból az osztálytársaim kacagását hallottam, de ez mind semmi volt ahhoz képest, amit éreztem. Talán nem lesz semmi a dologból, talán holnapra elfelejtjük mindketten, de mégis itt ez a pillanat, amit már senki nem vesz el tőlem.  - Nem is volt rossz ötlet ez az osztálykirándulás. - nevetett fel.
• Tudtam, hogy jó lesz, de hogy ennyire.. -suttogtam, és a nyakához bújtam. 
• Peti? - hallottam messziről Daisy hangját. 
• Úristen. - fagytam le. Nem akartam, hogy kiderüljön, és a hideg tekintetemből erre Adam is rájött.
• Fuss arra. - mutatott jobbra, én pedig rohanni kezdtem, és előbb-utóbb a kunyhók háta mögött kötöttem ki. 
• Daisy? - szólította meg Adam a lányt. 
• Peti merre van? 
• Nem tudom. Nézd meg a szobában, fogalmam sincs. - válaszolt Adam teljes nyugodtsággal, én pedig a szobámba rohantam. Elővettem a rajzaimat, és azt bámultam.
• Peti! - lépett be Daisy nem sokkal később az ajtón. - Peti .. már megint sokat ittál.. és most filozofálsz. - ó, kislány, ha te azt tudnád, az előbb mennyire kijózanodtam. - Na, ne legyél szomorú! 
• Daisy, én nagyon szeretem. - nyöszörögtem neki.
• Lefeküdt Mariával, mi kell még ahhoz, hogy kiábrándulj belőle? - csattant fel a lány. - Egyszer úgy beolvasok neki, amiért így szenvedsz tőle. - dühöngött.

Miután az osztály lecsendesedett, és a legtöbb ember kidőlt, Daisy úgy döntött, ő is aludni indul. Egy fél órás trécselés után mindketten elérkezettnek láttuk az időt, hogy a saját szobánkba vonulva térjünk nyugovóra. 

• Aludni készülsz? - fogta meg a vállam Adam, ezzel a szívbajt hozva rám. A szobájába indult, én pedig automatikusan mentem utána.- Álmos vagy?
• Voltam már ennél sokkal álmosabb is. - legyintettem. Ahogy beléptem a szobájába, megcsapott a parfümjének illata. A háza is rendezett volt, de a szobája valami hihetetlen kellemes. Ritka férfi, aki úgy igazán szereti a rendet, és be is tartja azt. Legalábbis tapasztalataim szerint. - Annyira tudtam, hogy meleg vagy. - ültünk le az ágyra, egymás mellé. - Kicsit elbizonytalanodtam, amikor Mariával láttalak, de éreztem, vagy nem is tudom. 
• Nem akarom, hogy rájöjjenek. Nem azért, mert szégyenlem, hanem mert szomorú, de ez az állásomba kerülhet. És  kitudja, kinézem a tanulók feléből, hogy egyszer csak rám fogja, hogy rámásztam, azért, mert nem szimpatizálunk. És már végem is, semmi esélyem nem lenne.
• Én nem mondom el senkinek! - öleltem át.
• Tudom! - mosolygott rám, és magához húzott. - Amúgy .. láttalak már a meleg bárban! - mosolygott továbbra is, bennem meg szinte megfagyott a vér. Nem szégyelltem, de nem kellett volna megtudnia. - Csak azért nem voltam biztos abban, hogy meleg vagy, mivel Daisyvel láttalak. Nem tudtam, hogy melyikőtök miatt vagytok ott, vagy hogy esetleg csak benéztetek..
• Igen, az egy emlékezetes éjszaka volt. - masszíroztam a homlokom.
• Na, mit csináltál? - nevetett fel.
• Fogalmam sincs. Valami löttyöt ittam, amitől teljesen elvesztettem az eszméletem, és a kórházban kötöttem ki, sok-sok emberrel együtt, akik ott buliztak. 
• Amikor annyira sokat hiányoztál? - csodálkozott. - Miért, mi történt ott?
• Valamit csempésztek az emberek italába. Azt mondják, be is zárhatják a bárt .. nem tudom, miféle elmebeteg volt az.

Órákat beszélgettünk, mindenről. Ámulattal hallgattam az összes szavát, és úgy beszélgettünk, mint a legjobb barátok. El is feledkeztem, hogy valójában egy kétszer annyi idős tanárral beszélgetek, és flörtölök, mint amennyi én vagyok. De nem érdekelt. Bennem volt a félelem, hogy holnapra mindent el kell felejtenem, soha nem történik meg velem újra, de amikor megcsókolt nem érdekelt semmi, csak a jelen. Mindent elfeledtetett velem.

• Kérdezhetek valamit? - húzkodtam a pulóverem ujját.
• Persze. - bólintott, és látszólag várta a kérdésemet.
• Miért voltam velem néha olyan köcsög? - vágtam komoly arcot, mire hangosan felnevetett. - De tényleg, néha olyan seggfej voltál velem. Olyankor utáltalak.. de csak egy kicsikét. - mutattam, majd vele együtt nevettem.
• Mikor voltam én köcsög, veled? - csodálkozott, de még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést.
• Nem tudom, néha olyan bunkó voltál .. 
• Nem akartam kimutatni, hogy kedvellek. Illetve .. nem akartam egészében kimutatni. Veled is ugyanolyan szigorúnak, vagy ahogy te mondod, köcsögnek kellett lennem. - nevetett. 
• Jó, de azért ennyire nem kellene, jó? - néztem hatalmas szemeibe, amik csillogtak a sok nevetéstől.
• Rendben. Odafigyelek rád. 
• Köszönöm! - vigyorogtam az arcába, mire két keze közé vette az arcom, és megcsókolt. - Nem gondoltam volna...
• Micsodát? - húzott magához, így mindketten elterültünk az ágyon.
• Hát.. ezt az egészet.. túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. - sóhajtottam.
• Pedig igaz, elhiheted! - ölelt át, még szorosabban.

Tökéletes pillanat volt, és úgy tűnt, nem is akar véget érni. Sokáig csak feküdtünk az ágyon, és néztük a plafont. Ilyenkor még a csend is gyönyörű volt, hiszen az ő keze ölelt át, ő simogatott meg, és ő csókolta meg a homlokomat. 

* Adam szemszöge* 

Megtettem. Féltem, sőt rettegtem, de megtettem. Most itt fekszik mellettem, és olyan békésen alszik, akár egy jóllakott kisgyerek. És most csak az enyém, nincs itt Daisy, senki sincs, aki megzavarna minket. 

***

•  Te vadbarom! - ordította valaki a folyosóról, amikor kipattantak a szemeim. Miután kiabáltak egy sort, csörömpölést hallottam, ezért szinte kiugrottam az ágyból, hogy a folyosóra siessek. - Ezt nézd! - kiabált a gyerek, majd fokozatosan gyengült a hangja, ahogy meglátott.
• Mit csináltok? - bajlódtam a hajammal, hogy ne lássák, épp a kiabálásukkal keltettek fel.
• Semmit. - dugták el a piás üvegeket.
• Már most részegek vagytok? - húztam mosolyra a számat, mire megenyhültek, és tovább ittak. Miután körbenéztem a szobákban, láttam, hogy a legtöbben még aludtak, és az órámra tekintve vettem észre, hogy még csak reggel kilencre jár az idő. 

Csináltam magamnak egy kellemes reggelit, és hagytam még egy órát az alvó gyerekeknek. Folyamatosan Peter járt a fejemben. A lelkem megkönnyebbült, hiszen elmondhattam neki, amit érzek, de mégsem voltam teljesen jól. Talán mert fiatal? Nem akarom elrontani az életét. Nem akarom, hogy lekösse magát velem, de szeretném, ha velem lenne. Mit szólnának hozzá a szülei? Titokban nem lehetne tartani, de a szülei biztos tiltanák tőlem. Mit fognak az iskolában szólni? Az én szüleim mit reagálnak? Vajon boldog lennék vele? Fel tudna nőni hozzám, esetleg tudnék úgy viselkedni, ahogy ő szeretné? Semmi más nem járt a fejemben, csak ezek a bonyolult kérdések. Úgy csináltam, mintha már együtt lennénk, s jönne a kritikus pont. Hiszen mi van akkor, ha ő nem is veszi komolyan? Gyerek még, sok bolondságot elkövethet. És különben is, részeg volt.

• Szia! - nyitott be az ajtón Peti. - Zavarok? - szólalt meg félénken.
• Gyere csak be! - siettem hozzá, majd becsuktam az ajtót, és szorosan átöleltem a fiút. - Jól aludtál? Hamar eltűntél.
• Hallottam motoszkálásokat, és nem akartam, hogy meglássanak. Vagy, hogy Daisy keressen, vagy valami.. 
• Szólhattál volna. - engedtem el, majd reggelit csináltam neki, és az ágyra tettem. 
• Olyan nyugodtan aludtál, nem akartalak felkelteni. 
• Szépen elaludtunk a tegnap .. - mosolyogtam. 

Miután kényelemben megreggeliztünk, észrevettem, hogy lassan tíz órára járt az idő. Felkeltettem a maradék, még józanodó tanulót, és útnak indultunk. Próbáltam nem csak Petivel foglalkozni, ezért Jessicával kezdtem beszélni, akit követett Joel, és csatlakozott hozzánk még pár tanuló. 

• Én még mindig nem értelek.. - közeledett felém Chris.
• Christian, nem akarok Mariáról beszélni! - tiltakoztam, és ezzel szerettem volna lezárni a témát. - Beüljünk? - mutattam egy kisebb étterembe, ahol inkább nassolni és beszélgetni lehetett. - Jó napot! - köszöntem be, és utánam tömörült az alig húsz tanuló. Miután leültünk, megettünk egy-egy finomságot, és indultunk is tovább. 

A nap végére teljesen kifáradtunk, ezért jó ötlet volt metróval hazautazni, majd összepakolni a ruhákat, és este fél hétre kiérni a vasútállomásra. A vonatút majdnem két órás volt, amit szinte az összes tanuló végig aludt, s nekem is erős volt a csábítás, de akárhányszor ránéztem Petire, elmosolyodtam, és az álmosságom is elmúlt.

• Srácok, keljetek! - lökdöstem pár gyereket, akik annyira másnaposak és részegek voltak, hogy alig éltek. - Jön értetek valaki?
• Igen. - csuklottak. 
• Hazaviszlek! - suttogtam Petinek, amikor elég közel kerültem hozzá. Miután mindenkit hazafuvaroztak, Peter beült az autómba, és hozzá indultunk. Szinte nem is beszéltünk egész úton, nem tudtam, mit kezdeményezni. - Nem tudod elképzelni, mennyire megkönnyebbültem. - szólaltam meg.
• Örülök, így legalább tudom, mit érzel. - nézett mélyen a szemembe, majd megnéztem, hogy mennyire forgalmas az út, és megcsókoltam. - Ilyenkor annyira hamar hazaérünk. - sóhajtott. 
• Holnap mindketten suliba leszünk. - simítottam végig az arcát.
• De az más, ott nem olyan jó. 
• Szünetbe gyere be hozzám az irodába. 
• Daisynek mit mondok? - fintorgott. Óh, mindig csak Daisy, ez már most zavar. 
• Na, menj, pihend ki magad! - indítottam be az autót. - Holnap találkozunk! - csókoltam meg, és szorosan magamhoz öleltem. - Jó éjszakát! - köszöntem el tőle, majd becsapódott az ajtó, én pedig indultam is.

Gyorsan száguldoztam haza, hogy mielőbb ágyba kerüljek. Boldog voltam, mégis zavarodott. Akartam, de féltem. Az ágyamban feküdtem, és csak néztem a plafont, pont úgy, ahogy Petivel feküdtem az ágyon. Szinte éreztem az illatát, a bársonyos bőrét, előttem volt az egész fiú, ahogy rám mosolyog.

• Ez az, istenem, keverj csak össze! - csuktam be a szememet, szinte a fejemre húztam a takarót, s úgy próbáltam elaludni.